Ezt a szösszenetet még tavaly írtam. Meglepően örökérvényűnek bizonyul viszont az érzésvilág. Ezért közzéteszem itt is, most is. Hogy soha többé ne kelljen.

Egyesek az előre megírt, minimálisan befolyásolható sorsban hisznek, míg mások az élet tudatos, saját erőn és döntéseken alapuló felépítését tartják az egyedüli valós életfelfogásnak. Én egyértelműen az utóbbiban hiszek, de a döntésképtelenség (vagy csökönyösség, bátortalanság, félelem) miatt az elsőt alkalmazom. Közben pedig felrobbanok! Újságírtam próbaképp- Iskola intézte sok diáknak. Tanárnő a program végén küldött egy ímélt, miszerint Szerkesztő örülne, ha írnék még nekik. örömujjongás, üdvrivallgás, engem éltető transzparensek, mesés jövőkép kavarogtak pici lelkemben. De semmi konkrétum nem történt. Szerkesztő nem keresett fel, Tanárnő nem noszogatott. Az egész oylan volt, mintha csak álom lett volna, és én a valóság érzetével ébredve továbbélném az álmom. Írtam Szerkesztőnek karácsonyos köszöntőt ímélben. Be kell, hogy valljam, én tényleg azt reméltem, hogy valami olyasmit ír vissza, hogy ó, milyen kedves, és jut eszembe, nagyon jól írsz, ha gondolod akkor... De nem. Udvariasan és a korkülönbséget éreztetve az enyémhez hasonló tartózkodással a stílusában, valamint minimális "felnőtt szól a gyermekhez" hanggal megköszönte a jókívánságaimat, és végezetül odabiggyesztette, hogy reméli, hall még rólam. Na kössz. Most erre lazán vissza kéne írnom valamit, aminek végül az lesz a vége, hogy felkarolnak, írok egy darabig Ide, majd később valamivel feljebb Oda, aztán végül Amoda főszerkesztője leszek, írok 3 könyvet, nagyon pénzes leszek, és interjúkban fogok bölcs dolgokat szerény, ráncos mosollyal elmondani az életemről, és "köszöntik a mai napon a híres írót 80. szülinapján..."
Vagy nem írok, nem dolgozom sehol, nem csinálom, amit szeretek, nem leszek híres író. Sem hírtelen. Sőt, még hirtelen sem. Csak ülök majd egy asztal mögött és bámulok egy falat, és rágódom olcsó protkómmal az anyai örökségemen, a keserűségen.
Vagy életemnek eme momentuma nem számít? Csak egy állomás? Talán ha többet akarnék, saját nagyravágyásom áldozataként buknék el idejekorán? Életsorsot írok éppen, vagy pillanatnyi feledhető bizonytalanságot? És ami a legrosszabb, hogy félek Szerkesztő gondolataitól. Hogyan reagálta le magában a levelemet? Mit gondolna, ha visszaírnék? És mit gondolna, ha nem? És egyáltalán, milyen benyomásai vannak rólam? Megint túl sok a kérdés....
A helyes megfejtéseket egyébként kommentek formájában várom. Amennyiben nem is léteznek helyes megfejtések, úgy magam között sorsolom ki a játék fődíját: a döntés hatalmát egy ember élete fölött.