Megblogondultam!

Amikor annyi viszontagság után átköltöztem az új albérletembe, a szobanövény, akit egyébiránt Jenőnek kereszteltem pesti történetem legelején, szépen zöldült. Azóta már majdnem egy év telt el, és ahogyan a szimbiózis megkívánja, csendben alkalmazkodtunk egymáshoz. Bizonyos leveleink egyszerre égnek barnára és száradnak el, de reményünk és kitartó jellemünk mindig új leveleket bont. Olykor-amikor az indokolatlan, értelmetlen szerelem mosolyt rajzol az arcomra, Jenő fehér virágba borul. Amikor pedig zuhanok a szenvedélyes odaadásból a csalódás és hirtelen egyedüllét mélyére, Jenő virága csendben elszárad.

De én besokaltam ettől a "jo-jó szingliségtől". Attól, hogy kb háromhavonta változik a családi állapotom, a problémáim és mosolyaim száma, a helyek, ahol megfordulok, az emberek, akik felé fordulok. A sokk, amit az életemből hirtelen be- és kilépő emberek miatt rendszeresen át és túl kell élni, elhatározásra késztetett. Szünetet tartok.  Úgy is mondhatnám, férfi-tisztítókúrát. Azaz szándékosan távol tartom magam a másik nemtől, magamra figyelek, a céljaimmal, a jövőm építésével foglalkozom. Harmóniára törekszem magammal és a családommal, környezetemmel egyaránt.

Ez pár hétig oké... de kb két hónappal a legutóbbi szakításom után kezd nehézzé válni a szingliség. A két barátnőm is nehezítik a helyzetemet, tartós kapcsolatuk ideákat teremt bennem, a nekem-pesifogó taktikáik izgalmasnak tűnnek. Amikor pedig kanapét vesznek az Ikeában, a szívem szakad meg.

De! ÉN még olyan sok mindent akarok. Annyi mindent el akarok még érni, megnézni, átélni, mielőtt megjelenik Igaz Szerelem laza mosollyal az arcán, aktatáskájában az ígérettel, hogy örökké szeretni fog, és három gyerekünk lesz- két lány és egy fiú. Szóval egyszerre két irányba akarok elindulni, és mint az köztudott, ez a legkevésbé hatékony fejlődési lehetőség az életben. Meg akárhol.

Csakhogy. Amellett, hogy társasághoz szokott és kissé heves lényem nehezen áll ellen a párkacsolat csábításának, a férfiak sem segítenek a cölibátus fenntartásában.

Bókkirály, akit csak tavasszal ismertem meg, persze egy másik pasin keresztül, már hónapok óta csábítgat, édesget magához, kedveskedik, bókol. Én mosolygok, pirulok, olykor zavartan heherészem, érzem az önbizalmam néminemű növekedését, majd lezárjuk a beszélgetést.

Az egyik ilyen csevely azonban másképp alakult. A meglehetősen spontán módon élő Bókkirály óvatosan megkérdezte, meglátogathat-e, mivel épp a közelemben tartózkodik.Az "ajjaj" és a "miért ne" szavak villantak át az agyamon, egyszerre. Végül beleegyeztem a személyes találkozásba, ami szórakoztató volt, vidám, és szokás szerint önbizalomnövelő. Persze magamat sem hazudtoltam meg...:)

Amikor hazaértem, már a megbánás kezdett sötét felhőt képezni a fejem fölött. Most kedzhetek agyalmi, mit gondol a másik. Semmi kedvem hozzá. Mert valószínűleg többet akar, mint ÉN. ÉN  ugyanis nem akarok veszíteni, mert nem tudok, és nem is fogok, de szigorúan ÉN akarok maradni. Végül aztán mégsem lett eső a sötét felhőből. Az éjszakai csókcsatát kalandként azonosítottam. Tűnékeny és talán visszatérő kalandként.

Hát, ennyit a tisztítókúráról. Talán számomra olyan marad, mint- nagyon vicces módon- ÉN egyes mások számára: városi legenda. Azért nem adom fel- önmagam:)

Jenőke pedig jövő héten talán új levelet hajt.