Megblogondultam!

Drága Alajos!

Mint mindig, most is nagyon örültem a levelednek. Teljesen igazad van, tetű egy dolog a szerelem.

Karinthy szerint a szerelem egy egyfülű kosár, amit- lévén hogy csupán egy füle van ugyebár- a szerelmespárnak csak az egyik tagja csipelhet. S amíg az egyikőjük hurcolja a nehéz kosarat, a másik könnyedén lépked mellette. Majd amikor a cipekedő kifárad, a páros másik tagja emeli fel s viszi a súlyt, immár az előbb szenvedő lépdel gondtalan. S ez így megy egészen addig, amíg a váltó soron lévő tagja egyszercsak már nem veszi fel többé a kosarat, s az ott marad magányosan a földön...

Nagyon csípem ezt a képletes gondolatmenetet, mert szerintem nagy igazság. Nem szerethet két ember egyformán. A lehető legjobb eset az, amikor a felek percenként adják át egymásnak azt a bizonyos kosarat. És minél gyakrabban cserélődnek a szerepek, annál őszintébb a dolog.

Amikor az ember türelmetlenül ropogtatja az ujjait a konyhában, ráncolja a homlokát, gyakran körbetekint, vagy csak nézi mélázva percekig a gúnyosan visszanéző csillagok egyetállását, akkor bizony még fogalma sincs, mekkora nagy slamasztikába fog hamarosan belecsöppenni.

Mert amikor aztán Nagy Ő, született Kis Józsi vagy Kovács Mari- kinek hogy- becsenget és azt mondja, heló, minden megváltozik. Olyan tüneteket produkálsz, mintha a Blahán mindig tavasz lenne: a szíved gyorsabban ver,olykor váratlanul megszédülsz, változékony a hangulatod, és mintha fulladnál is. Sőt, olykor még kétségbe is esel, hogy a következő pillanatban izzadva ébredsz: az egész csak álom volt. Egyik cigit gyújtod a másik után. A természetes élőhelyeden "idegen" tárgyakra bukkansz. Meg a zsömle se úgy fogy, mint rég.

Szóval megváltozik, nemes egyszerűséggel, minden. Amit  ugyanis addig akartál szenvedélyesen, azt ezután rettegsz elveszíteni. Mert hát kiköpött pont ugyanilyen hülyét az ember hol talál?? Isten adta véletlen, hogy egymásba botlottunk, Te az Enyém, Én a Tied, majd hülye leszek elengedni! No jó, a közértbe lemehetsz, hozzál párizsit...

De aztán változik a szél, és a következő pillanatban már úgy érzed, hogy meg tudnád folytani, mert hát hogy lehet ilyen állat?! Aztán az embernek úgy a vállára ül a felismerés, hogy basszus hát én is ilyen idegesítő vagyok....Ja, tényleg:)

Aztán megint máskor természetesnek veszi az ember a másikat, mint a levegőt. Ballag könnyedén a kosárcipelő flótás mellett. Máskor pedig nagy hévvel felkapja a kosarat, és sírva- mosolyogva hurculássza mindenfelé az istenadta: "Szeeeeeereeeeeteeeem!" - és meghal hangosan, látványosan, tízszer vagy hússzor, embere válogatja.

Ez a hirtelen támadó elmebeli labilitás, amit a gyakorlatban egyébiránt szerelemként szoktak emlegetni, bizonyára azért következik be, mert az ember ugye alapjában véve sem egyszerű teremtmény. Namármost amikor belép a hozzá leginkább passzoló szintén bonyolult lélek az életébe, akkor az érzelmi szélirányok száma megszorzódik kettővel, a hülyeség kifejezésmódjának rengeteg új kombinációját hozva létre ezzel...

A fent összehordott baromságokkal mindössze annyit akarok mondani, Drága Alajos, hogy várakozz türelmesen és olyan könnyedén, mintha melletted cipelné a Valakid azt a bizonyos kosarat. Amikor pedig már cipekedned kell, akkor azt semmiképp se tedd okosan. Éppen úgy tegyél, ahogyan egy gyermek tenne: őszintén, tiszta szívből, a legjobbkor picit önzőn, csínyt eszelve, piszkálódva, de mindig hűséges ragaszkodással.

És persze ezt az egész őrült zűrzavart csak akkor érdemes bevállalnod, ha a megingathatatlanság borotvaélén mérlegállsz egy lányregénnyel a fejed búbján: Ő az, aki nekem teremtetett, örökké Vele maradok!

Most megyek, felveszem az egyfülű kosarat. A fejemre húzom, és fennhangon énekelek. Szeretem a praktikus tárgyakat...

Sok sikert a Szerelemhez!

Várom válaszod!

Puszil: egy tudatlan őrült