A helyszín most épp Sopron. Egy csinos kis albérlet kisebbik szobája. (Mert hogy nagyobb is van neki- nagyon klassz.) Nézem, ahogy a régi barátaim apró facebook profilképpé zsugorodva néznek rám olyan idegenül, mintha csak túl sokáig bámultam őket és ennek folyományaképp álmomban megannyi intarziás illúziót bontott ki az elmém, menyek felébredve megtörtént múltként sejlenek fel a reggeli kávégőzben.

A novemberi hideg megcsípi az arcom, miközben a cigarettát szorító kezemmel hátrébb fésülöm a hajam az arcomból. Elképzelem, milyen lehet másütt. Annyi helynek mondtam már pát és még több embernek intettem búcsút könnyedén olyan dolgokat ígérve, amiket egy pillanatig sem gondoltam komolyan. Milyen jó, hogy nem maradtam ott. Mennyit mentem, bandukoltam, futottam, lötyögtem, kóvályogtam, meneteltem azóta. Visszanézni is fárasztó.

Fizető mozinézőként figyelem, ahogy kilépnek az emberek az életemből. Belépnek újak is, persze, de....

Kiküldök az Univerzumba egy kívánságot. Talán Karácsonyra meghozza a Jézuska. Egy barátot szeretnék, aki őszinte, valóban szeret és azért aki vagyok. Szeret mások megvetése és értetlen szemöldökráncolása helyett. Szeret mint embert. Utat mutat. Úgy érzem, kicsit eltévedtem. Nem én haladok, csupán az idő. Érzem az űrt.

Kérlek, Istenem, segíts kitölteni.

Újabban Szombathely utcáit rovom rendületlenül, újra meg újra egy hatalmas "T" betűvel a fejem felett. Csak megyek körbe-körbe, mint aki a Sárgaházból szökött meg, és azt hiszi, hogy elmenekülhet bármi elől is. Ja, hogy miként keveredtem Szombathelynek egyáltalán a környékére? Fogalmam sincs. Nem is fontos.

Amikor T, mint tiloson megyek át, mert nem figyelek, amikor T-tiltakozom az oktató jogos feddése miatt, amikor T-tele lesz a szívem sós könnyekkel és legszívesebben T-toporzékolnék, hogy ennyire T-töketlen, T-tökéletlen, T-tisztahülye vagyok és csak mindannyian éljük T-túl ezt az egészet, hogy nekem autót kell vezetnem.... És amikor már ordítok a harmincas, hagymaszagú sovinisztával, hogy igen, elcseszT-te-tem, Tete seggfej, de mindenki látja, hogy egy b@szomnagy "T" virít a fejem felett........!

És akkor leesett. Le bizony. Nem tudtam, én aki sminktükör által homályosan látok, főleg magamat, hogy az életben, ahogy jövök-megyek, beszélek, "élek", (nem) boldogulok, keresem a helyem, az utam, vagy csak egy utat, ami egy jó helyre visz, szóval hogy mindig, mindenütt cipelem magamon a dögnehéz keresztet, ami éjjel és korlátozott látási viszonyok között is megfelelően tájékoztatja a többi életben jobbra-balra közlekedőt, hogy bizony tanuló (élet)vezető jön velük szemben....

Tipikusan egy alkalmas ember vagyok. Évente egyszer sportolok, mert szentül hiszem, hogy az évi egyszeri az rendszeresnek számít... Emellett egyszer eszem gyümölcsöt még mindig az egészséges életmód jegyében, egyszer takarítok (egy tökéletes világban), és nagyon úgy fest a helyzet, hogy egyszer élek. De ha mindig csak egy alkalom jut, egy-egy boldog perc, néhány ágy alól kipiszkál porcicányi impressziója az álmoknak, és a boldogságból is hiányzik a rendszeresség, akkor hogyan tanulható?!

A tanuláshoz rendszeresség kell. És nem árt némi tehetség. Van, aki megörökli a boldogságot, mintha matek tanár lenne az anyukája. Úgy könnyű. Magántanár sem kell.

Az ember mindig azon imádkozik, hogy Istenem, csak ne a saját káromon kelljen megtanulni, tanulj tinó, ökör lesz belőled, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag.... De ez vajon működik tovább akkor is, amikor könnyfakasztó lírákat vonítva ballagunk ki bokáig díszben a szeretett-utált iskolából? Nem esünk messze az alma-materünk fájától?

És akinek mindig csak rossz tanár jutott, és munkás volt a tanulás, vajon az életben ez vár? Nem szakad meg a tanár-pech sorozat? Egyszer, régen átment előttem egy fekete macska az iskola udvarán? Vagy nem fogtam meg a gombomat, amikor az igazgatót láttam? A felelést is ritkán úsztam meg, az osztálytársak sem szerettek... Őrült szerencse, hogy nem csábított a félkarú rabló, mert úgy megkopasztott volna, hogy a csehó bögyös-faros-tehenes-talpas pultos menyecskéje Hohes C-t rikkantott volna a Máriótól (har)mó(ni)kázó körülfalazott füstfelhő "cociálisan" túlképzett atmoszférájába.

De vajon van még remény? Lesz valaha jó tanárom? Vagy már mindig a harag marad a tanácsadóm és a nagy vad helyett is csak bakot lövök majd?

Mert fontos. Kell. Muszáj. Kell legyen egy ember, egy eszme, egy cél, ami vezet. És lehetőleg előre. Nem hátrafelé. És nem kéne mindig körbe-körbe menni. Unalmas és fárasztó. Mindenkinek az. Talán majd egyszer valaki megtanít.... Talán épp egy rossz tanár. Egy félkarú. Féleszű.

Meg kell tanulnom megállni. A 2 (azaz kettő) darab 37-es lábamon. Azon a talpalatnyi helyen, ahol minden eldől életem súlya alatt. Ki kéne húznom magam. Bíznom kéne. Adnom kéne. Bár, amíg ezeket a sorokat sem olvassa senki, addig nem tudom, kinek....

De akárhogy is, még ha nem is piszkálgatja senki a gondolataival az én lelki öklendezésemet, amit néha leküldök a lelkes író-olvasók cyber-wécé csészéjén, én azért csak írok.

Nem neked.

Magamnak.

Ebből tanulok.

"T"

Én tegnapelőtt tudtam meg. Először sokkoló volt. Még másodszorra is. Aztán csak nem akartam tudomásul venni. Végül mégis el kellett fogadnom..... Igen, az én betegesen racionális páromat is bepalizták a majavilágvégével. Nem egyszerűen világvége. Sárga- fekete csíkos.

Az úgy történt, hogy egy kis csoport pénzügyi szaki összeült a hétvégén "lazulni". Hogy a sör volt sok, vagy a virsli, erről csak ködös emlékpuzzle-k maradtak. A lényeg, hogy tisztázatlan körülmények között hopp!, máris a csudálatos majavilágvége volt a téma.

A sok túlokos majom perceken belül már egy távirányító és három darab fogvájó pálcika összemechájával és a Noé hónaljszőréből vett déenessel a kezükben már fel is építették a harmadik véhá bárkáját. Gondolatban. Elvégre diplomás kőgazdászok, vagy mifene.

Lebilincselő volt hallgatni az élménybeszámolót. Imádok jókat nevetni összeesküvés elméleteken. Meg az arcon, amit visel az élőadó. Látszik, hogy komolyan veszi az összeesküvést. Meg hogy majd felhívja a mobiljáról a Dzsémszbondot, és azért biztos ami zicher, elemlámpával betmen jelet is villant az éjszakába.

Biztos kézzel nem teszek semmit az ilyen ügyekben, ugyanis ez nálunk családi hagyomány. Az arabok elfoglalják Pestet, a Fidesz lelkesen megmenti a világot a pusztulástól (csak segíteni akar, mint a Sport szeletes ember), létezik a Pokol, Kiszel Tünde szőrét rakják a kínai kajába, satöbbi. Unalmas lehetetlen baromság. De ez....ez mindenen túltesz.

De oké. Belemegyek a játékba. Itt a világnak a vége. E.

Először is az bosszant, hogy nincs hozzá kézikönyv. Vagy világvége.lap.hu. Tudom, most beírtad a keresőbe. De  amit találtál, számomra nem kielégítő. Másra gondolok. Inkább olyan "hogyan lejts végig az utcán a világvégét megelőző utolsó napon" félére.

Mert a legtöbünknek fogalma sincs, hogyan kell megismerkedni, élni, szeretni, kapcsolatot fenntartani, anélkül adni, hogy a határidőnaplónkat stírölve várnánk a viszonzást. És ami a legnehezebb: hogy hogyan kell elbúcsúzni. Elköszönni a szeretteinktől, a régi háztól, amelyben megtanultunk járni és lépni is, az érzésektől, amik oly sok mindenre motiváltak. És elköszönni ettől a különös, drága és titokzatos 3d- s stratégiai játéktól, amit a kitalált szereplők csak úgy hívnak, élet. Ami igazán nagyon kurvára fontos, meghatároz, befolyásol, ÉLTET, arra azt mondom, az ÉLETEM. Te vagy az Életem! ATánc/ a Foci/ a Karate/a kompresszorral guminő fújás az ÉLETEM! De mi van akkor, nem csak azt veszíted el, amiről így nyilatkozol? Mi van, ha vele együtt egy galaktikus méretű, szaros vécékagylón át lehúzzák az egész mocskos életed?! Nem csak a jó csajt/jó pasik a metróból, de a metrókocsit, a retkes aluljárót,a bajszos- gonosz bérletárusító dobozos nénit, mindent, amit eddig észre sem vettél, de még azt a talpadnyi betont is, amin addig azt hitted, hogy állsz!

Vajon mit lehet mondani a másiknak az utolsó napon?

Először azt mondanám, hogy mindent. Szeretlek, utállak, szeretlek, gyűlöllek, imádlak, köszönöm, köszönöm, köszönöm......! Másodszorra már nem ez lenne a tippem:)

Mindenki nagyon illedelmes lenne. "Köhöm....igazán jól áll ez a kalap kérlek...nemnem, neked jobban áll, kérlek...."

Még az utolsó napon lennénk elég tökösek ahhoz, amit egész életünkben féltünk megtenni vagy halogattunk. Tudod, mit mondana mindenki? Na de ahová megyünk, majd ott...ott biztosan adottak lesznek a körülmények, hogy őszinte legyek, hogy ne kerüljem a konfliktust, hogy megöleljem a szeretteimet, hogy adjak egy pohár vizet, hogy elkezdjek élni, hogy leszokjak bármiről, amitől eddig függtem...

Nem azt veri a JÓisten, Kedves Testvéreim, aki az Emeszpére szavaz. Nanem a töketlen szarfaszút.

A világvége nem szó szerinti dolog. Nem az internet fog meghalni meg a melegvíz. Hanem Te. Először mindig, amikor valamit elHALasztasz. Aztán amikor Te halsz el.

A "világ vége" ott van minden döntésünk előtt. Vagy után. Attól függően, hogy merre lépünk. És hogy egyáltalán merünk-e lépni.

Na ezt add össze Niburu!

"Két dolgot nem bírtam elviselni világ életemben: hogy egyedül vagyok és hogy van valaki velem."- énekli a Heven Street Seven rendületlenül. Újra és újra lejátszom ezt a számot, mert szívemből szólnak- nemcsak a magnóból.

Nem egyszerű. Egyik pillanatban a bennem szunnyadó hétévesnek a szívébe hasít, hogy velem nem akarnak játszani a többiek. Máskor meg örülök, hogy nem kell mások baromságát hallgatnom.

Egyesek könnyedén variálják az emberi kapcsolataikat- ezzel épp az "emberi" jelzőt radírozva ki gondosan a jelzős szerkezetből. Ellenségből barát, barátból ellenség, ahogyan a szél fordul. Taktikusok. Életrevalók. Kurvák.

Mások önzőségből fantomkapcsolatokat tartanak fenn. Hogy érdekeiket érvényesíthessék, vagy épp, hogy égő bűntudatukat altasság. "Mert én ilyen emberséges vagyok, LÁTOD??" akasztják a legszerényebb mosollyal a villódzó órásplakátot a nyakukba, majd időnként megjegyzik, hogy bizony nehéz az élet....

Bizonyos kapcsolatok nem bírnak végetérni. Rothadnak, forognak, kínlódnak, megesznek más kapcsolatokat is, s megrohasztanak mindent maguk körül, de makacsul túlélnek.

Megint más kapcsolatok nem bírnak megszületni. A kölcsönös szimpátia szülőcsatornájában halnak meg ez utóbbiak a távolság, a kor, a nem, az és, a vagy, a de miatt.

Sok természetellenes kapcsolat él ebben a világban. Talán nem csak a fizikai környezetben kellene tudatosnak lenni. Az emberi kapcsolatokat is szelektíven kellene gyűjteni. Mert bár most különösen hangzik, de az iszapkatasztrófához hasonlóan előbb-utóbb öntudatlanul felépített kapcsolataink is elárasztanak és szép lassan megfolytanak minket. Elég egyetlen egy negatív dolog az életben. Egyetlen egy.

Mostanában különösen foglalkoztat a téma. Mert azt a szörnyű kritikát kaptam, hogy nem tudom kezelni a kapcsolataimat. Azóta folyamatosan jár az agyam. De mindig ugyanarra jutok. Én csinálom jól. Jelentéktelen információ, hogy hány ismerősöm, és hány barátom van, s hogy ezzekkel az emberekkel számszerűsítve hányszor találkozom, hol, mikor, és milyen színű itallal öntünk le milyen mintájú asztalrítőt. A lényeg egy: szívből vagyok velük. Nem kötelességből. Nem direkt. Nem szánalomból. Nem önzésből. Nem érdekből. Csakis szeretetből.

Ezért ha már nem érzem, hogy az a kapcsolat ad, s benne én is adni tudok, akkor felállok az asztaltól. Nehéz és keserű olykor ez a feladat. De kötelező. Talán a másik nem is mindig érti. De az még semmit sem jelent, mit ért a másik, vagy mit nem. Az Életet úgyis csak visszatekintve tudjuk megérteni- én legalábbis így vagyok ezzel. Áldás vagy átok, nekem tetszik a rendszer.

Ő is meg fogja érteni egyszer, ahogy én is rájöttem, miért lépett ki ez vagy az az életemből. Szemétség? Önzőség? Gonoszság? Nézz rá évek múlva, és meglátod, hogy nem az. Talán egy ember életében a leghelyesebb döntés az, hogy hagyja elmenni azt az embert, akit kell. Nekem is sokan hiányoznak. De nincs visszaút. Nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba...

Talán örökké bennem marad az összes kettősség. A tásaság és a magány iránti vágy. Az ész- szív harc. Az ikrek- mérleg háború. A gyermek- felnőtt szembenállás.

De egy biztos. Megtaláltam azt a Társat, akivel sziklaszilárdan érezzük a legkülönlegesebb dolgot, amit ember ember iránt érezhet:

Én csak Őt vagyok képes elviselni, és Ő csak Engem bír ki....:)

 

Június volt. Szikrázott a nap, kacagtak a gyerekek, zöldült a fű. Csak én éreztem rettesen elszigeteltnek magam- a tömeg kellős közepén. Ott volt majdnem mindenki, aki valaha meghatározó eleme volt az életemnek. Akiket egykor barátnak, szerelemnek, példaképnek gondoltam. És az akkor úgy is volt.

De most idegenek voltunk egymásnak. Még a "heló" sem úgy hangzott, mint egymáshoz közel álló emberek artikulált, hangos, mosolygós köszönése. Csak olyan volt, mint mikor az ember belép egy boltba, és a pult mögött ücsörgő unatkozó fiatal nő muszájból odaböki a szót.

Nincs miről beszélni. Miért is lenne? Hisz az az ember, akivel akkor beszélgettek, nincs többé. Minek bolygatni a holtakat?

Egy pillantásból, egy fejmozdulatból kialakul az idegen- érzés. Az ember keresné a másikban és magában azt aki volt, de ahol keresi, ott már nyilvánvalóan nincs mit kutatni. Annyira magától értetődő a helyzet.

Én hazaérve mégis elgondolkodtam. Izomból kapaszkodtam ezekbe az emberekbe, akkor is, amikor már nem tudtak nekem adni semmit. De olyan nagyon kényelmes volt a tudat, hogy biztonságban vagyok, semmi rossz nem érhet, hiszen nem engem el a régit, nem engedem be az életembe az újat sem, így közepesen rossz életem nem vehet új, esetleg rosszabb irányt.

De elröppent fél év úgy, hogy észre sem vettem. Nem modtam az időnek, hogy haladjon gyorsabban, nem mondtam az életnek, hogy vigyen engem jobbra vagy balra. Csak éltem- mindenről megfeledkezve. És amíg egy kicsit nem figyeltem- egy pillanatra fordítottam csak el a fejem- egész megváltoztam.

És azon a júniusi napon kellett tükörbe néznem, és meglátnom, hogy nem vagyok ugyanaz.

Az életben ez igazán mindennapi dolog- mondtam magamnak, hogy elcsitítsam magamban azt az érzelmileg túlfűtött gondolatot, hogy nincs többé hátraarc.

Utunk során sokszor megadatit, hogy részei lehetünk egy ember életének, és viszont. Hatunk egymásra, formáljuk egymást, ha akarjuk, ha nem.

Úgy is mondhatnám egy gyenge hasonlattal élve, hogy életünk levesébe szükséges hozzávaló a csont. Ad magából, ízesít, sőt! Ő adja azt az esszenciát, ami igazán meghatároz minket. De amikor egy folyamat lezárul, fel kell ismerni, hogy nincs rá többé szükség. Nem önzésből, csupán a természet körforgásának hódolva. Egyszerűen megtörténik. Nem tudjuk már gyarapítani egymást.

Ezt a megfelelő pillanatban felismerni áldás. Siettetni vagy késleltetni -egy perccel is- azonban átok. Minden kapcsolat azonosítható az íze alapján. S ha megsavanyszik, nincs mit tenni.

Fájdalmas, amikor a levesünkből kiveszik a csontot. Mintha a testünkből vennének ki egyet.

Na de minek rágódjuknk a csonton, ha jól nem tudunk lakni vele?

Egyszer meghalunk az Életben. De rendszeresen meghalunk a körülöttünk élő Emberekben. Feloldódunk bennük, megfűszerezzük az életüket, mások lesznek általunk, és így mi is változunk. De egyszer csak eljön a pillanat, amikor már nem tudunk többet adni. És nem kaphatunk már semmit.

Akkor kell az erő és a tisztelet a másik iránt, hogy lépünk és elengedünk. Halogatás nélkül.

Fáj az elmúlás. De örülni kell annak, hogy megtörtént. Hinni kell abban, hogy újra megtörténik majd. Valaki mással.

Mert igenis van Élet a halál után.

Az ARC óriásplakátokon idén is megmondják a frankót. Személyes vélemény, hogy évről évre egyre kevesebb plakáton látható igazán ütős gondolat. Az viszont vitathatatlan, hogy a feldobott téma idén sem kevésbé inspiráló.

Alberto, a Spanyol igazán öntudatos honpolgára anyaországának.

Épp az volt a nevetés tárgya, hogy ők mennyire másképp ejtik az angol, és igazából a spanyolon kívül bármilyen más náció szavait, neveit, így rajtuk kívül senki sem érti, mit beszélnek. És hogy ez a kommunikációs "szakadék" őket mennyire hidegen hagyja. Nekik tökéletesen megfelel, hogy minden szót azonnal "honosítanak".

Érdekes- mondtam-, hogy mi magyarok folyton idegen kiejtéseket próbálunk utánozni- sikertelenül. Ha a gyerek nem jól ejti ki a South Park rajzfilm címét, társai rögtön kinevetik. Ha egy felnőtt nem ismeri egy idegen szó ejtését, inkább meg sem próbálja, más utat választ a megértetéshez. Anyukám szájából úgy hangzanak "angolul" a számok egytől tízig, mintha egy távolkeleti bölcsességet fogalmazna meg. Apukám szájából pedig még a "divat" szó is úgy esik, mintha egy barkácsgépről beszélne. A szinkronszínészek hallhatóan görcsöt kötnek a nyelvükre, amikor kiejtik a nevekben található kettős mássalhagzókat, és majd' belefulladnak, amíg a megfelelő hangsúly és egy-egy hang elnyelése sikerül. Még a tévéműsorokat is külföldről hozzuk, mert hisz a sok külföld- majmoló embernek mi más felelne meg? Sőt, az egyik magyar sör nagyon magyar szellemiségű reklámja is csak gyenge másolat.

Szánalmas.

Mert mi így is menők vagyunk- mondja nevetve Alberto.

Talán épp ettől "menők". Mert nem próbálnak utánozni másokat. Önmagukat adják. Felvállalják az országukat, a nyelvüket, a temperamentumukat. Talán tudják, hogy az önbizalom a legjobb országimázs.

Tiszta sor, nincs tengerünk, így tengerpartunk sem, nem süt itt olyan gyakran a nap, tipikus háborús elnyomott fejünk van, és azt állítjuk, hogy joggal; sok a "semmirekellő" és a pesszimizmusunk következtében megvan az a tanulság minden nap, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgással haladunk a szakadék felé, de győzelemittassá tesz a tudat, hogy legalább "bejött", amit szajkóztunk.

Szóval Én hol élek?

Egyesek szerint Európa keleti, mások szerint nyugati, szerintem középső részén, ahol az emberek döglött lovon vágtatnak és visszafelé nyilaznak, ahelyett, hogy előre néznének. Visszasírják az elmúlt politikai rendszereket, pedig lövésük se volt, hogy működött, de akkor épp fiatalok voltak, és most azt várják, hogy erős karjukat, régi szerelmeiket egy új politikus régi ideológiái hozzák vissza. Mert a jelen egy kalap szar, csak a múlt érdekes, mert minél messzebb van, annál könnyebb kiszínezni. Okosak, szépek, bátrak vagyunk, csakhogy a szomszéd Jóska miatt mindebből szar se látszik. Na de majd holnap....

Én tipikus magyar vagyok. És nem vagyok büszke rá. Azzal együtt sem, hogy fél Hollywood Kőbányáról származik, legalább egymillió évnyi magyar történelmünk van, és itt élnek- halnak-esznek-hánynak halomra a legjobb nők.

Meg kéne állni egy pillanatra. Venni egy nagy levegőt. És felvállalni minden jót és kevésbé jót, ami azzal jár, hogy magyarnak születtünk. Csak hogy könnyebb legyen, nevet is adok az országimázsnak (minen anarchista szándék nélkül): Magyarország királyság!

És persze minden a nemzetlakó egyén fejéből indul el világhódító útjára. Úgyhogy azt a testrészt tessék kérem használni.

Tinédzser korom leghúzósabb szerelmi kalandjain Puskin Anyeginjének rendíthetetlen olvasása segített át. Újra és újra elolvastam Áprily Lajos fordításában, és közben azt gondoltam: "Én vagyok Tatjana". Szegény kis Tanja tiszta szívű volt, őszinte, fair, de nagyfokú tökéletessége Anyegin töketlenségével rossz párost alkotott, így egy jómódú herceghez kellett hozzá mennie, és közölnie kellett az utána epekedő rezignált orosszal, hogy kabbe.
Az volt nekem az Anyegin, ami a legtöbb lánynak a Hamupipőke vagy a Hófehérke vagy a Csaj nem jár egyedül. A lényege ugyanis mindegyiknek az volt, hogy a tökéletes leányzó sok szenvedés után megtalálja az igaz szerelmet, vagy legalábbis ami jár, és boldogan él, függönynek is beillő ruhájában, galambokkal a karján.
Afféle mentsvár volt. Önigazolás. Igen, megéri annyit szenvedni, sőt, kell! Amíg nem sírtál tele egy 100-as papírzsepit, addig esélyed sincs rágoogle-zni az önzetlen, sármos Nagyőre! Legalábbis számomra eddig ez volt a szentírás.
De a minap Legfőbb Lelki Tanácsadóm, aki nővérem helyett nővéremként üzemel, figyelmeztetett:
"Felejtsd el, hogy úgy olvasod a romantikus könyveket, hogy azt képzeled, Te vagy a női főszereplő! Felejtsd el! Képzeld azt, hogy te vagy a pasi..." 
Kegyetlenül oldalbordán rúgott ez a gondolat. Nem én vagyok a női főszereplő. Elsőre durván sokkoló volt. Másodikra is. Harmadszorra viszont már egész emészthető.
Ha nem a női főszereplők vagyunk, akkor nem kell folyton bőgnünk, szenvednünk, és analizálnunk, túllihengnünk mindent kis apróságot. Nincs csalódás, várbörtön, sárkány, és a ló, amin megszöktetnek, nem töri fel a popónkat. Mert mi a Hercegek vagyunk!
Végtére is a gondolat teljesen jogos. 2010-et írunk. Az a nő, aki régen csak addig jutott volna, hogy kimossa egy multimilliomos naciját, az most ügyvezető igazgató egy multinacinál. Pénzt keresünk, önvédelmi tanfolyamra járunk és továbbképzésre. Ha Hófehérke ezt látná, megkörnyékezné a sikítófrász. És az még csak az egyik érv, hogy nem divat főhősnőnek lenni.
A másik oldalról nézve a Hercegnek nincs semmi problémája a mesében. Érzelmileg nem spilázza túl a dolgokat, így nem kell sírdogálva, magazinokat lapozgatva várnia, hogy megmentik. Csak sörözik a haverokkal, és amikor jön a telefon, hogy meló van, megmenti a csajt, játsza a hősszerelmest, miközben övé a fele királyság és a nő. A munkaideje pedig lejár a mese végén.
Kevesebb para. Több siker.
Látszólag nem nagy kunszt Hercegnek lenni. Persze, ott a sárkány, meg az égig érő paszuly a Királykisasszony lába között, de egy kis gyakorlással és némi taktikai érzékkel még egy mesében is le lehet vezényelni egy szürke hétköznapot.
Én döntöttem: elolvasom az Anyegint úgy, hogy ezúttal ÉN vagyok Anyegin. Cinikus vagyok, elszúrok egy-két dolgot, megbotránkoztatok, feszültséget keltek, és talán egyszer majd kellemetlen feszengéssel állok szemben a riválisommal egy vesztett csata után. De nem számít. Nekem szabad. Mert én vagyok a Herceg, aki azt csinálja, amit csak akar. És hogy mi lesz ennek a vége? Nos, Puskin nem fejezte be a történetet. Majd én megírom helyette.
És hepiend lesz.

Drága Alajos!

Mint mindig, most is nagyon örültem a levelednek. Teljesen igazad van, tetű egy dolog a szerelem.

Karinthy szerint a szerelem egy egyfülű kosár, amit- lévén hogy csupán egy füle van ugyebár- a szerelmespárnak csak az egyik tagja csipelhet. S amíg az egyikőjük hurcolja a nehéz kosarat, a másik könnyedén lépked mellette. Majd amikor a cipekedő kifárad, a páros másik tagja emeli fel s viszi a súlyt, immár az előbb szenvedő lépdel gondtalan. S ez így megy egészen addig, amíg a váltó soron lévő tagja egyszercsak már nem veszi fel többé a kosarat, s az ott marad magányosan a földön...

Nagyon csípem ezt a képletes gondolatmenetet, mert szerintem nagy igazság. Nem szerethet két ember egyformán. A lehető legjobb eset az, amikor a felek percenként adják át egymásnak azt a bizonyos kosarat. És minél gyakrabban cserélődnek a szerepek, annál őszintébb a dolog.

Amikor az ember türelmetlenül ropogtatja az ujjait a konyhában, ráncolja a homlokát, gyakran körbetekint, vagy csak nézi mélázva percekig a gúnyosan visszanéző csillagok egyetállását, akkor bizony még fogalma sincs, mekkora nagy slamasztikába fog hamarosan belecsöppenni.

Mert amikor aztán Nagy Ő, született Kis Józsi vagy Kovács Mari- kinek hogy- becsenget és azt mondja, heló, minden megváltozik. Olyan tüneteket produkálsz, mintha a Blahán mindig tavasz lenne: a szíved gyorsabban ver,olykor váratlanul megszédülsz, változékony a hangulatod, és mintha fulladnál is. Sőt, olykor még kétségbe is esel, hogy a következő pillanatban izzadva ébredsz: az egész csak álom volt. Egyik cigit gyújtod a másik után. A természetes élőhelyeden "idegen" tárgyakra bukkansz. Meg a zsömle se úgy fogy, mint rég.

Szóval megváltozik, nemes egyszerűséggel, minden. Amit  ugyanis addig akartál szenvedélyesen, azt ezután rettegsz elveszíteni. Mert hát kiköpött pont ugyanilyen hülyét az ember hol talál?? Isten adta véletlen, hogy egymásba botlottunk, Te az Enyém, Én a Tied, majd hülye leszek elengedni! No jó, a közértbe lemehetsz, hozzál párizsit...

De aztán változik a szél, és a következő pillanatban már úgy érzed, hogy meg tudnád folytani, mert hát hogy lehet ilyen állat?! Aztán az embernek úgy a vállára ül a felismerés, hogy basszus hát én is ilyen idegesítő vagyok....Ja, tényleg:)

Aztán megint máskor természetesnek veszi az ember a másikat, mint a levegőt. Ballag könnyedén a kosárcipelő flótás mellett. Máskor pedig nagy hévvel felkapja a kosarat, és sírva- mosolyogva hurculássza mindenfelé az istenadta: "Szeeeeeereeeeeteeeem!" - és meghal hangosan, látványosan, tízszer vagy hússzor, embere válogatja.

Ez a hirtelen támadó elmebeli labilitás, amit a gyakorlatban egyébiránt szerelemként szoktak emlegetni, bizonyára azért következik be, mert az ember ugye alapjában véve sem egyszerű teremtmény. Namármost amikor belép a hozzá leginkább passzoló szintén bonyolult lélek az életébe, akkor az érzelmi szélirányok száma megszorzódik kettővel, a hülyeség kifejezésmódjának rengeteg új kombinációját hozva létre ezzel...

A fent összehordott baromságokkal mindössze annyit akarok mondani, Drága Alajos, hogy várakozz türelmesen és olyan könnyedén, mintha melletted cipelné a Valakid azt a bizonyos kosarat. Amikor pedig már cipekedned kell, akkor azt semmiképp se tedd okosan. Éppen úgy tegyél, ahogyan egy gyermek tenne: őszintén, tiszta szívből, a legjobbkor picit önzőn, csínyt eszelve, piszkálódva, de mindig hűséges ragaszkodással.

És persze ezt az egész őrült zűrzavart csak akkor érdemes bevállalnod, ha a megingathatatlanság borotvaélén mérlegállsz egy lányregénnyel a fejed búbján: Ő az, aki nekem teremtetett, örökké Vele maradok!

Most megyek, felveszem az egyfülű kosarat. A fejemre húzom, és fennhangon énekelek. Szeretem a praktikus tárgyakat...

Sok sikert a Szerelemhez!

Várom válaszod!

Puszil: egy tudatlan őrült

Nem semmi év volt 2009. Megszenvedtem vele. De mint minden szenvedés az életemben, csupa csodás dolgot szült.

Megismertem sok nagytudású embert, akiket addig sosem láttam, vagy csak nem láttam meg. Ámultam és bámultam, hogy "tyűha, hát így is lehet??". A kezembe akadtak olyan könyvek, amelyeket hévvel olvastam, majd időről időre becsuktam, és csak néztem ki az ablakon, miközben ültem egyedül a vonaton. Volt, hogy nem láttam semmit. De akadt, hogy egy lámpa épp megvilágította maga körül az éjszakát.

Mindez fokozatosan és észrevétlenül történt. Ha nem lenne hitem, azt mondanám: véletlenek sorozata. Az a minden- ugyanazt- üzeni érzés.

2008. november

Metróztam még az előző albérletembe két csoporttársnőmmel. A szerelemről beszéltünk, miközben röpültünk megállóról megállóra. Egy régi szerelmemről meséltem. Akkor még nem számított réginek. Ma már igen. Szontyolodva mondtam, hogy én boldog akarok lenni! Akartam, mint hároméves az építőkockát. Akkor összenéztek a lányok, és azt mondták nekem: Olvasd el a Titkot! Majd egymásra csodálkoztak, mivelhogy egyszerre gondolták ugyanazt. Én kedvesen bólogattam, hogy persze, mindenképp, aztán mosolyogva kihátráltam, mielőtt az ajtók záródtak volna. Először azt gondoltam, hogy az a könyv semmire sem jó, mivelhogy én egy másik könyvre gondoltam, hogy gondoltak. Másodszor viszont már azon filóztam, hogy vajon lesznek-e ellenőrök a mozgólépcső végén...

2009. Április

Láttam a Naplóban egy riportot a "szerencsés" emberekről. Illusztrációként a Titok című flmet használták. Mintha derengett volna, hogy hallottam róla... Mindenesetre nagyon tetszett a levetített részletek alapján. Gondoltam, talán megnézhetném...

2009. Május

Végre együtt volt minden ahhoz, hogy megnézzem a Titok című filmet. Itt legfontosabb tényezőként az eszemet említeném meg. Tetszett. Olyannyira tetszett, hogy még egyszer megnéztem, sőt, jegyzeteltem is.

Gondoltam, teszek egy próbát. Kipróbálom ezt a kívánósdit, mit veszíthetek alapon. Kitaláltam, hogy nekem kell ez a thesecret, könyv formában is. De megnéztem a könyvesboltban, és valami horribilis áron volt. Pláne diákpénztrcával mérve. Meg a születésnapom is vadul közeledett. Minden adott volt tehát, hogy kipróbáljam a dolgot. Persze nem szóltam senkinek, hogy van egy ajándéktippem. Csak akartam azt a könyvet, nagyon. A kezemben tartottam, vizsgálgattam a borítóját, csodáltam, szerettem, örültem. Legalábbis ezt képzeltem.

Eljött a szülinap, és semmi. Illetve annyi történt, hogy a Da Vinci- kód című könyv Titkait boncolgató könyvet kaptam meg. Gondoltam, az én hibám, univerzális félreértést okoztam. Talán mégis anyukámnak kellett volna adnom a Mikulásnak írt levelet, biztos, ami biztos...

2009. November

Épp átviharzottam a konyhán, amikor egy köteg papírt láttam meg az asztalon. Az volt ráírva: a Titok.

Aztaaa- gondoltam- ideért. A kihallatszott gondolataimra anyu válaszolt egy csomó szelektálandó papír alól: Itt van már egy jóideje...

Nem hittem neki. Biztos voltam benne, hogy máshol kutyulta el, így én még véletlenül sem találkozhattam vele.

Hetekig nagy becsben tartottam, rakosgattam, hogy majd holnap már tényleg elkezdem...

2010. Január

Végre céltudatosan a kezembe vettem, és vadul nekiestem a soroknak. Nagy hévvel olvastam, amíg meg nem fáradtam kissé. Akkor megfordítottam a papírköteget. Majdnem hanyatt estem a székkel. Ott ugyanis az én kézírásom állt:

6-os

2009. 04. 12.

12 13 19 30 34 45

 

Persze azonnal beugrott, ahogy anyu szól, hogy ugyan írjam már fel a lottószámokat. És én odaügettem az egyre növekvő papírkupachoz, megragadtam egy fehér oldalt, és gondolkodás nélkül rávéstem a fenti adatokat. Majd nemes egyszerűséggel visszapottyantottam a kupac tetejére, és már csak a függöny libbenését lehetett látni utánam a folyosón...

Baszki. Végig itt volt az orrom előtt. A kezemben tartottam, amire olyan sokáig vártam. De nem láttam meg. Úgy tűnik, akkor még nem voltam elég nagy szarban ahhoz, hogy megértsem. De szép fokozatosan erősött a látásom, az érzékelésem, a gondolkodásom. Így már volt értelme odaadni azt a könyvet.

Ma már sokmindent értek, ami mellett hónapokkal ezelőtt simán elsiklottam. Sőt, ma már nem tudok úgy olvasni vagy tévézni, hogy egyszerűen csak levezényelni egy átlagos hétköznapot, hogy ne tudatosulna bennem folyton: a Boldogság, a Szeretet, a Bőség, de a szomorúság és a fájdalom is belőlem indul ki. Hogy ezek közül melyiket élem meg, az csak rajtam áll.

Mára a Vonzás Törvénye lett az Én hitem.

Időről időre eszembe jut egy idézet, amit akkor olvastam, amikor életemben először éreztem, hogy a családomért cselekszem.

"A gyakorlatba  átültetett hit szeretet, a gyakorlatba átültetett szeretet szolgálat." (Asissi Szent Ferenc)

Azóta minden nap azt képzelem, hogy segítek másoknak, hogy minél több embernek jó/jobb legyen. Talán nem is csak képzelem.

 

 

Karácsonyra mindig társast kapok az idősebbik bátyámtól. Activity, Honfoglaló, Scrabble. Van, hogy könnyen megtanuljuk a szabályokat és gyakran játszunk az adott játékkal. Más játék olyan izgalmasnak tűnik, hogy addig olvassuk a játék leírását, amíg rá nem jövünk, hogy is kell szabályosan játszani, és sok gyakorlással akár nyerni is. És van, hogy a szabályok bonyolultak, ezért nem játszunk soha. Játékja,embere válogatja.

Az életben is van olyan játék, ami érdekel. Szerelemnek hívják. Nagyon sokszor vesztettem. Néha úgy, hogy nem is akartam játszani, mégis fájt a vereség. Máskor pedig bár nagyon szerettem a játékot, beláttam, hogy vesztenem kellett. Még sosem nyertem. De megtanultam méltósággal veszíteni. Most viszont- életemben először- nyerésre állok. Mert a játszótársam nem ellenem játszik- azt hiszem- hanem velem, értünk. És legfőképp, mert nem kockavetéssel döntünk a jövőről.

Más játékok könnyedén mennek. Alkalmazkodás, családban élés, élettől tanulás, emberi kapcsolatok. A játszmát olykor elveszítem, de mindíg újat kezdek. Mert élvezem ezeket a játékokat.

És van az a játék, amit két évvel ezelőtt a szekrény tetejére raktam, mert túl bonyolultnak tűnt. Azóta belepte a por, a figurák ilyesztrő arca ráncos lett, és így még gonoszabbnak tűnnek. A játéktábláról pedig több mező is hiányzik: ha az ember véletlenül rálép, mindent elveszíthet. És a szerencsekártyák? a jók elvesztek, már csak az "Egy körből kimaradsz!" kártyák vannak a dobozban. A kemény fedélen pedig az áll: "Mi leszel, ha nagy leszel?"

Vannak olyan szerencsések, akik egyszerűen megvásárolják a játékkal együtt a nyerési esélyeiket is: fizetős szakra mennek főiskolára vagy egyetemre, megveszik az időt, a tudást, a lehetőségeket.

Mások küzdenek, és végül sikert aratnak. Megint mások még többet küzdenek, de elbuknak.

És vannak olyanok, mint én. Azok, akik talán kapisgálják a játékszabályokat, de mégsem tudnak előrelépni. Nem látják az irányt, nem tudnak, nem mernek nagyot lépni. És a kocka sem az ő kezükben van. A célt látják. Az utat nem.

Most elő kell vennem ezt a problémát, leporolni, és újragondolni. Mert február 15- én újra felvételiznem kell. Talán a már elkezdett utat kellene követnem. Vagy merészen váltani. Könnyű, vagy mégis nehéz úton indulni el. Nem tudom.

Könnyelműen azt hittem, két év elég lesz arra, hogy tapasztalatok, gondolatok , ismerősök beszámolói útján megtudom a választ a Nagy Kérdésre. Talán egy élet sem lenne elég hozzá.

Jövő karácsonyra egy könnyebb játékot kérek. És persze válaszokat.

 

Tisztelt Cím!

Örömmel értesítem, hogy státusánál fogva részesül idei idáim terjedelmes leltárában. Kéretik átgondolni, s lehetőség szerint megvalósítani azokat.

Figyelem! A lent felsoroltak NEM fontossági sorrendben olvashatók! A kívánságteljesítés joga átruházható!

Kérek:

1. Egy doboz csokis kekszet.

2. Egy csomag sótlan ropit. (Hogy ne kelljen mindegyikről egyenként leszedegetni.)

3. Egy baráti ölelést Baráttól, akivel ritkán találkozom, ellenben mégis tudom, hogy szeret. (Nem győzök dicsekedni:))

4. Egy másik Olyat, mint én, akivel lehet sétálni sötétedés után, és rugdalni a havat. (Illetve a hozzám meglehetősen hasonlítók közül érjen rá valaki velem hórugdalni.)

5. Ja, havat is kérek.

6. Lemezjátszót sok-sok bakelit lemezzel.

7. Legyen köztük Sinatra.

8. A Nagy Piros Kanapét az Ikeából.

9. Fickót, aki a NPK-n ül.

10. Nevetést, 365 napnyit, ami évente ciklikus.

11. Azt a CD-t, amit Em kocsijában hallgattunk azon a szomorú napon.

12. Embereket az életembe, akik megmondják a frankót.

13. Sok-sok jó könyvet.

14. Sok-sok jó könyvet, amit én írok, mások pedig örömmel olvassák.

15. Saját otthont.

16. Egy apró piros autót, aminek a hátulján az "És még főzni sem tudok!" felirat olvasható.:)

17. Az összes békebeli magyar vígjátékot.

18. Arc-és névmemóriát.

19. Sok-sok szép emléket, amikre visszaemlékezve végignvevethetem nyugdíjas éveimet.

20. Baromi nagy, összetartó családot. (Ez megvan:) De maradjon is így!)

21. Nem azt, amit akarok, hanem amire szükségem van.

22. Nem akkor, amikor akarom, hanem amikor készen állok rá.

23. Ne legyek már ennyire bölcs:)

24. Legyek még jobb emberismerő.

A királylány jelmezt nem írom bele, mert azt már tavaly is kértem, meg tavaly előtt is, és már nincs pofám:)

Szóval, remélem áll az alku!

A választ égi jel formájában várom!

Üdv: Hűséges Alkalmazottad

 

 

Különös állapotban vagyok. A hosszú, mély álomból való ébredezés időszakában. Csak pislogok, és keresem a helyem, mint amikor a pillangó felébred a bábban, és rájön, hogy nem hernyó többé. Egy évvel ezelőtt még teljesen más volt az életem. Legfőképp azért, mert másképp gondolkodtam, illetve más színű és dioptriájú szemüveget viseltem, amikor szétnéztem magam körül. Sok mindent nem láttam.

Nem láttam a tulajdon családomat. Azokat az embereket, akiket utazásom egy jelentőségteljes szakaszában azért választottam, hogy megismerjem őket, és segítsenek életfeladatom teljesítésében.

A folyamat nagyapám betegségével kezdődött. Tudattalan közeledés volt a válasz mindenkiben. Amolyan elfordított fejjel történő oldalbabökés. Megszülettünk egymásnak.

Aztán október végén megdőlt az állítás, miszerint "rossz pénz nem vész el". A szívós öreg elment. És halálával megtanított engem búcsúzni, elengedni. Fél napig ültem a szobában, ahol a teste feküdt. Először megrázó volt. Aztán olyan alaktalan, bűvös-bódító borzongás szállt a fejembe, mint amikor lassan nyitják az ajtót a filmen. Majd egészen megszoktam. Végül pedig ránk telepedett valami nyugodt, cinkos közös-érzés: hát itt vagyunk. Épp csak nem kártyaparti volt, vagy estebéd.

A háromnapos tudat, hogy ott fekszik a házunkkal szembeni halottasházban, elhozta a temetés napját. Nagyon rosszul viseltem. A már puhára locsolt talajban akkor elkezdtek csírázni a családi szeretet magvai: egymásba karoltunk, puhábbak lettek a szavak, volt "kérem" és "köszönöm". És akkor egy nagy, barokk pillangó telepedett az állványra, amire még nem tették ki a koporsót. Végignézett rajtunk és büszkén vette tudomásul, hogy neki van a legirgylésreméltóbb családja. És az összetartásukat éppen ő járta ki a Jóistennél a szenvedésével.

Azóta több, mint egy hónap telt el. Rendszeresen beszélek azokkal, akikkel évek alatt egy szót sem. Csodálkozva vesszük észre, mennyi tulajdonság és történet egyezik az életünkben. Egyformák vagyunk. Talán épp ezért viselkedtünk éveken keresztül tükrökként. És talán épp ezért leszünk a legjobb tanárai egymásnak, amikor végleg egymásba oldódunk, és megszűnünk különböző korúnak, családi állapotúnak, lelkületűnek lenni.

Így történt, hogy mára családban gondolkodom. Zárt közösségben, ahová tartozni a legnagyobb megtiszteltetés a világon. Büszkén mondhatom, hogy egy olyan társaság tagja vagyok, ahová csak születéssel lehet bekerülni, de még a halállal sincs kizárás, ugyanis a tagság örökös.

Amikor annyi viszontagság után átköltöztem az új albérletembe, a szobanövény, akit egyébiránt Jenőnek kereszteltem pesti történetem legelején, szépen zöldült. Azóta már majdnem egy év telt el, és ahogyan a szimbiózis megkívánja, csendben alkalmazkodtunk egymáshoz. Bizonyos leveleink egyszerre égnek barnára és száradnak el, de reményünk és kitartó jellemünk mindig új leveleket bont. Olykor-amikor az indokolatlan, értelmetlen szerelem mosolyt rajzol az arcomra, Jenő fehér virágba borul. Amikor pedig zuhanok a szenvedélyes odaadásból a csalódás és hirtelen egyedüllét mélyére, Jenő virága csendben elszárad.

De én besokaltam ettől a "jo-jó szingliségtől". Attól, hogy kb háromhavonta változik a családi állapotom, a problémáim és mosolyaim száma, a helyek, ahol megfordulok, az emberek, akik felé fordulok. A sokk, amit az életemből hirtelen be- és kilépő emberek miatt rendszeresen át és túl kell élni, elhatározásra késztetett. Szünetet tartok.  Úgy is mondhatnám, férfi-tisztítókúrát. Azaz szándékosan távol tartom magam a másik nemtől, magamra figyelek, a céljaimmal, a jövőm építésével foglalkozom. Harmóniára törekszem magammal és a családommal, környezetemmel egyaránt.

Ez pár hétig oké... de kb két hónappal a legutóbbi szakításom után kezd nehézzé válni a szingliség. A két barátnőm is nehezítik a helyzetemet, tartós kapcsolatuk ideákat teremt bennem, a nekem-pesifogó taktikáik izgalmasnak tűnnek. Amikor pedig kanapét vesznek az Ikeában, a szívem szakad meg.

De! ÉN még olyan sok mindent akarok. Annyi mindent el akarok még érni, megnézni, átélni, mielőtt megjelenik Igaz Szerelem laza mosollyal az arcán, aktatáskájában az ígérettel, hogy örökké szeretni fog, és három gyerekünk lesz- két lány és egy fiú. Szóval egyszerre két irányba akarok elindulni, és mint az köztudott, ez a legkevésbé hatékony fejlődési lehetőség az életben. Meg akárhol.

Csakhogy. Amellett, hogy társasághoz szokott és kissé heves lényem nehezen áll ellen a párkacsolat csábításának, a férfiak sem segítenek a cölibátus fenntartásában.

Bókkirály, akit csak tavasszal ismertem meg, persze egy másik pasin keresztül, már hónapok óta csábítgat, édesget magához, kedveskedik, bókol. Én mosolygok, pirulok, olykor zavartan heherészem, érzem az önbizalmam néminemű növekedését, majd lezárjuk a beszélgetést.

Az egyik ilyen csevely azonban másképp alakult. A meglehetősen spontán módon élő Bókkirály óvatosan megkérdezte, meglátogathat-e, mivel épp a közelemben tartózkodik.Az "ajjaj" és a "miért ne" szavak villantak át az agyamon, egyszerre. Végül beleegyeztem a személyes találkozásba, ami szórakoztató volt, vidám, és szokás szerint önbizalomnövelő. Persze magamat sem hazudtoltam meg...:)

Amikor hazaértem, már a megbánás kezdett sötét felhőt képezni a fejem fölött. Most kedzhetek agyalmi, mit gondol a másik. Semmi kedvem hozzá. Mert valószínűleg többet akar, mint ÉN. ÉN  ugyanis nem akarok veszíteni, mert nem tudok, és nem is fogok, de szigorúan ÉN akarok maradni. Végül aztán mégsem lett eső a sötét felhőből. Az éjszakai csókcsatát kalandként azonosítottam. Tűnékeny és talán visszatérő kalandként.

Hát, ennyit a tisztítókúráról. Talán számomra olyan marad, mint- nagyon vicces módon- ÉN egyes mások számára: városi legenda. Azért nem adom fel- önmagam:)

Jenőke pedig jövő héten talán új levelet hajt.

 

 

Magyar faktos voltam a gimiben, így megvan az a perverzióm, amit a nagy (és kisebb) szónokok közhelyként alkalmaznak: "erről XY sorai jutnak az eszembe..." Nekem tényleg. Nekem egy-egy érzésről vagy látványról tényleg rímelő sorok ugranak be.

Nem pazarlok oldalakat arra, hogy részletezzem, mi történik velem, egészen a szívem mélyén. Azzal sem untatok senkit, hogy milyen sebességgel és merre haladok az Úton.

Inkább beollózok két verset, aminek a sorai minden nap eszembe jutnak mostanában. Eszembe jutnak Magamról.

Ha érted, sokmindent megértesz. De ha nem, az sem baj. Csak élvezd. Gyönyörűek.

Reményik Sándor:

Kegyelem

 

Két héttel ezelőtt bementem Barátnővel a könyvesboltba lelki eledel beszerzése céljából. Lapozgattam Oshót, a Titkot, mérlegeltem, melyik könyvért adjak ki kétezer forintot. Elvégre válság van, a "hová megyünk nyaralni?" tipusú hezitálást felváltotta a "kenyér vagy villanyszámla?" kérdés. Aki ezt túlzásnak érzi, annak megadnám a számlaszámom, felesleges ezer forintok szemetese gyanánt. Naugye.

Az enyhén ezoterikus témájú könyvek mellett azonban felbukkant még egy versenyző. A borítója rózsaszín volt, és a címe...a címe egyszerűen nevetséges! Második olvasatra szexista, míg harmadszorra elkeseredett. Amolyan önsegítő könyvnek tűnt negyvenes, egyedülálló nők számára, akik az apácazárdából egyenesen a könyvesboltba rohannak, hogy a villámrandi helyszíne felé vezető úton unaloműzés gyanánt olvasgassanak.

Barátnő, aki egy kőkemény csaj, megállt mellettem.

-Na, mit választasz?- kérdezte, miközben kikapta a kezemből a könyvet.

Csak nyögtem tanácstalanül az őőőőőket, mint egy kiskamasz, akit csúnyán rajtakaptak.

-Oké- vágta rá, miközben beleolvasott- de amint elolvastad, kölcsönadod.

Hú-gondoltam. Ha a két lábbal a földön álló barátnőm tetszését elsőre elnyerte, akkor érdemes volna leülni ezzel az íróval, és elbeszélgetni vele. Hallgatni a gondolatait, és ennek nyomán kérdéseket megfogalmazni, hogy együtt, egymástól tanulva érhessünk a végére a könyvalkotás hosszadalmas folyamatának. Ezen gondolatomon hirtelen felbuzdulva felütöttem újdonsült portékámat, és a következő sorokat csípte fel a tekintetem:

Sherry: Mennyi idős vagy, Timmy?

Timmy: Kilencéves vagyok.

Sherry: Készíthetnék veled egy interjút? Könyvet írok.

Timmy: Én is könyvet fogok írni.

Sherry: Mi lesz a címe?

Timmy: "A lányok buták".

Sherry: Azt hallottam, hogy barátnőd van. Igaz ez?

Timmy: Igen. A neve Sandy, és tudom, hogy belém van esve.

Sherry: Honnan tudod?

Timmy: Mert minden fiúval nagyon kedves... csak velem nagyon undok.

- Ó, hogyaza..!-gondoltam- A férfiak valóban ennyire biztosak magukban, amikor rólunk van szó? Előre tudják minden lépésünket? Unottan várják a következő "női praktikát", hogy aztán, amikor már elég mélyen vagyunk idegesítő érzelmeink útvesztőjében, akkor egy laza mozdulattal kitegyék a szűrünket? Frankó.

Így győzött meg engem a könyv és a jobbik felem, hogy forgassam be a tőkémet egy jövedelmező kapcsolat reményében.

Már másodszorra olvasom. Imádom. Ugyanis én is, mint a szürkeszoknyás átlag, az érzelmeim egyedurama alatt görnyedtem. És még csak nem is tudtam róla. Amikor ugyanis végérvényesen tönkrement a kapcsolat(az összes, ez van), csak ültem bambán, és baromira nem értettem, hogy MIÉRT? Miért történt ez?

Na, az a helyzet, hogy az összes kérdésre nagyon röviden az a válasz, hogy a NŐ. Mert NŐként gondolkodunk, kivéve, amikor beszélünk, mert akkor meg nem gondolkodunk.

:D Már hallom is: miért?miért írod ezt?:)

Talán a Meseautó című filmből Kabos Gyula mondatával tudnám röviden összefoglalni a legfőbb tanácsot: "Anna Kisasszony! Legyen férfi!"

Szerezd be és olvasd el a könyvet, hogy megtudd, mi volt a sarad az összes eddigi történetedben.

És akkor persze még nem értél a feladatok végére.

Akkor még csak ott tartasz, ahol most én.

Az előző kapcsolat után, a következő előtt.

Bizonytalanul. Kissé kételkedve. Sőt, olykor konkrétan félve. De egyre tapasztaltabban.

 

Tudomásul kellett hogy vegyem a tényt, miszerint a férfiak valamilyen megmagyarázhatatlan génhiba folytán minden mondat alanyában magukat vélik felfedezni. Persze csak ha az alany a "férfi" (nem értem, ez egyes nemnőkre pl egyáltalán nem vonatkozik), "seggfej" (már alakul), "nagyő", "ex", "pasas", "éretlen gyerek", "szerető", "egyéjszakás" szavak egyike.

Hát, édes egyetlen(?) fiúcskáim, akik ezt a blogot olvassátok, legyetek bármelyik nő jelenlegi vagy volt alanyai a fent felsoroltak közül: lássátok be, nem ti vagytok az egyetlen sejtcsoportosulás ebben az univerzumban. Egy átlagos nő (mily' meglepő, átlagos alatt nem a tévéből kilépő műmacát értem) hááát...ez most fájni fog... hosszú élete (vagy egy röpke év) folyamán elég jelentős mennyiségű pasit elfogyaszt. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenkivel felmegy a lakására bélyeggyűjteményeket nézegetni, bár néha akár még az is megesik. Ejnye, nahát. Fujj, felnőtt nők.

De nemcsak a szex miatt sminkel egy nő. Az élet örök próbálkozás, újabb és újabb férfiak megismerése, "felpróbálása": vajon ő a hozzám illő? Tényleg szeretni fog? És tényleg engem, nem a pénztárcámat vagy a legjobb barátnőmet (is) a hátam mögött? Ha nem jön össze mégsem, elmorzsol a nő néhány őszinte könnycseppet, aztán újra szemfesték fel, keresés és/vagy belémbotlás indul!

Szóval egyetlen "férfi" sem egyetlen. Legalábbis amíg a volt barátnője/szeretője életében próbál az lenni. Vagy egyszerre minél több nő életében. Vagy makacsul senkiében.

Drága Férfiak! Szeressetek inkább "csak" EGY nőt! Éreztessétek, hogy ő az EGYetlen! És akkor ti is egyetlenek lehettek az egész világon, magatokra vehetitek az összes bosszantást, piszkálódást, dicséretet, simogatást. És nem utolsó sorban: az az ing, amit magatokra vesztek, ki lesz vasalva.

Barát néhány napja ecsetelte tézisét a Nagy Ő-ről, aki Bella. Annyira hisz benne, hogy el is nevezte. Minden percben(?) azt várja, hogy Bella betoppanjon az életébe és egy apró, rózsaszín retikülben magával hozza Örök Boldogságot. Nagyot nevettem ezen a vízión, de úgy döntöttem, beszállok a játékba.

- Az én Nagy Ő-met Józsinak hívják!- mondtam- Ó, Józsi! Mikor jössz már?! Szívem csak rád vár!!- folytattam, szinte már kiabálva, hangomon azonban érződött a gúny és a nevethetnék csiklandós elegye.

De csúnyán megfizettem a gúnyolódásomért. Józsi ugyanis egy álmos csütörtök reggelen ott volt. Nem a közértben, a suliban vagy a villamoson, hanem a szobámban! Szobatárs undorodva kérdezte:

- Ez meg mi?

- Józsi- feleltem könnyedén.

- Ugye nem sokáig marad?- kérdezte.

- De hisz még csak most érkezett...- mondtam én.

Álltunk hosszan egymással szemben, a Józsi meg én. Mezítelen talpaim a parkettára tapadtak, zavaromban rózsaszín pizsamaalsómat csavargattam. Józsi meztelen lábai a vanília színű falra tapadtak. Csápjaival kihívóan integetett felém.

- Ó, Józsi! Ha nem lenne ennyi lábad!...lenne viszont karod, amivel ölelnél...talán szerethetnél...- tűnődtem. Elvégre Józsi a maga rovar valójában semmivel sem rosszabb az előző nagyőimnél. Sőt! Nagyon is hasonlítanak. Hiszen nem értettük egymást. Nem illettünk össze. Mást akartunk. Másképp szerettünk. Másképp éltünk. Bogarak voltak sok lábbal, hogy rohanhassanak a fejük(ill. farkuk) után, és bogarak kevés karral, hogy ne tudjanak valóban ölelni.

Józsi bizonytalanul rugdalta a port a falon.

- Ideje ennek véget vetnem!- gondoltam. Felkaptam egy enyhén sminkfoltos papírzsebkendőt, és belecsavartam soklábú udvarlómat.

Noha Józsi és a többiek már a múlt részét képezik, felkészültem rá, hogy még jónéhány nagyőt leszek kénytelen csalódásom zsebkendőjébe folytva az enyészet szemetesébe dobni. Eldöntöttem. Nem tétovázom. Ha valami nem stimmel az aktuális nagyő- kezdeménnyel, lépek. Persze nem rá- páros lábbal, ahogy Józsival tettem. "Csak" tovább. Újra és újra.

 

Üdv. Ezer éve. Mentségemre szóljon: változtam. Ezen tevékenység olyannyira felszippantotta minden szabadidőmet, hogy nem volt időm blogolni. Ezvan. Én kérek elnézést.

Vegyük csak át, mi is történt. Elbúcsúztam a gimitől, amit szívből gyűlöltem nyolc hosszú éven át(balassi), és elkezdtem élni(közhely.közterület). Na jó, nem azonnal. Kedvessel ugyanis (akiről időközben kiderült, hogy nem is olyan kedves) szakítottam. Novemberben. De akkor már volt együttélés, éles viták, kétélű kardok és egy régóta élettelen kapcsolat. Kegyetlen egy időszak volt. Megelégeltem. Összecuccoltam hát, és belevágtam "új életbe".Új életről annyit kell tudni, hogy viharos, alkoholmámoros, sokszereplős, sok nevetést és sok baklövést tartalmaz, sokkal lazább és könnyedebb, sokkal kalandosabb- és sokkal szerelmesebb. Ugyanis most nem az alkeszt, nem a drogost, nem anyuci kicsi kedvencét, nem a férfiállatot és nem is a nagyképű jóképűt szeretem. Az Életbe lettem szerelmes. A szenvedélyt pedig csak fokozza, hogy félek a szerelmemtől. Lúdbőrzik a hátam, ha a ködben úszó, ingoványos jövőre gondolok. Nem mondom, hogy felhőtlen a kapcsolatom Élettel, de klasszisokkal jobb az előbbinél. Nem mindig élvezhető. Nem követhető. Nem érthető. De élhető.

És hogy mi lett a sulival? Végül a Kodolányin találtam magam. Nem gondoltam, hogy lesz egy iskola széles e világon, ahol jó lesz nekem. Itt maaarhaaa jóóóó! A csoporttársak kedvesek, a tanárok bölcsek(ezt kapjátok ki!) és segítőkészek. A gimiben fellelhető kicsinyes,  önelégült, mások kínzásában mérhetetlen örömöt lelő, tudatlan, hatalommániás, egyfolytában panaszkodó kertitörpék helyett itt EMBEREK dolgoznak. Aztaaaaa....

Letudtam az első évet. Mint fent említettem, nem volt zökkenőmentes. A barátok sem nyújtottak épp megfelelő támaszt, de végül megtaláltam azt, akit meg kellett. Az isteni gondviselés másfajta gondviseléshez juttat. A barátsághoz, amely néha a Másik gondjainak viselésével, feloldásával jár.Ámen.

Most nagyjából itt tartok. Változtam, de nem változtam meg... Ennek bizonyításaképp fontosnak tartok beollózni néhány régi bejegyzést a megszüntetett blogomból. Félelmetesen időszerűek. Sőt, a hét lakattal lecelluxozott titkos naplómból is előkerül majd néhány részlet;)

Mámorító érzés újra beleszippantani a cyberparadicsom levegőjébe!:)

Akkor hát- ahogy az író mondja- horgonyt fel!:)

Ezt a szösszenetet még tavaly írtam. Meglepően örökérvényűnek bizonyul viszont az érzésvilág. Ezért közzéteszem itt is, most is. Hogy soha többé ne kelljen.

 

Egyesek az előre megírt, minimálisan befolyásolható sorsban hisznek, míg mások az élet tudatos, saját erőn és döntéseken alapuló felépítését tartják az egyedüli valós életfelfogásnak. Én egyértelműen az utóbbiban hiszek, de a döntésképtelenség (vagy csökönyösség, bátortalanság, félelem) miatt az elsőt alkalmazom. Közben pedig felrobbanok! Újságírtam próbaképp- Iskola intézte sok diáknak. Tanárnő a program végén küldött egy ímélt, miszerint Szerkesztő örülne, ha írnék még nekik. örömujjongás, üdvrivallgás, engem éltető transzparensek, mesés jövőkép kavarogtak pici lelkemben. De semmi konkrétum nem történt. Szerkesztő nem keresett fel, Tanárnő nem noszogatott. Az egész oylan volt, mintha csak álom lett volna, és én a valóság érzetével ébredve továbbélném az álmom. Írtam Szerkesztőnek karácsonyos köszöntőt ímélben. Be kell, hogy valljam, én tényleg azt reméltem, hogy valami olyasmit ír vissza, hogy ó, milyen kedves, és jut eszembe, nagyon jól írsz, ha gondolod akkor... De nem. Udvariasan és a korkülönbséget éreztetve az enyémhez hasonló tartózkodással a stílusában, valamint minimális "felnőtt szól a gyermekhez" hanggal megköszönte a jókívánságaimat, és végezetül odabiggyesztette, hogy reméli, hall még rólam. Na kössz. Most erre lazán vissza kéne írnom valamit, aminek végül az lesz a vége, hogy felkarolnak, írok egy darabig Ide, majd később valamivel feljebb Oda, aztán végül Amoda főszerkesztője leszek, írok 3 könyvet, nagyon pénzes leszek, és interjúkban fogok bölcs dolgokat szerény, ráncos mosollyal elmondani az életemről, és "köszöntik a mai napon a híres írót 80. szülinapján..."
Vagy nem írok, nem dolgozom sehol, nem csinálom, amit szeretek, nem leszek híres író. Sem hírtelen. Sőt, még hirtelen sem. Csak ülök majd egy asztal mögött és bámulok egy falat, és rágódom olcsó protkómmal az anyai örökségemen, a keserűségen.
Vagy életemnek eme momentuma nem számít? Csak egy állomás? Talán ha többet akarnék, saját nagyravágyásom áldozataként buknék el idejekorán? Életsorsot írok éppen, vagy pillanatnyi feledhető bizonytalanságot? És ami a legrosszabb, hogy félek Szerkesztő gondolataitól. Hogyan reagálta le magában a levelemet? Mit gondolna, ha visszaírnék? És mit gondolna, ha nem? És egyáltalán, milyen benyomásai vannak rólam? Megint túl sok a kérdés....
A helyes megfejtéseket egyébként kommentek formájában várom. Amennyiben nem is léteznek helyes megfejtések, úgy magam között sorsolom ki a játék fődíját: a döntés hatalmát egy ember élete fölött.

Nagyon rafinált vagyok, tudom. Hatalmas izommunkával blogoltam viszonylag(?) rendszeresen, amikor nem is lett volna időm rá. A poént pedig lehagyom a nagy semmittevés közepette. Ezek után úgy érzem, hogy tartozom annyival három becses olvasómnak:), hogy elmesélem a "poént" is: magát a finálét. És persze az ezzel járó következményeket.

A magyar szóbeli érettségi után kissé leharcolt voltam ugyan, de messze nem adtam fel. "Gyerekjáték lesz"- gondoltam az írásbelik súlya alatt. Tévedtem. Volt az egészben valami "Tanárúr én készültem" feeling. Pedig én tényleg. De mintha ez nekik "nem jött volna le". Mivel a magyar emelt szóbeli már megvolt, marat a német és a töri. A törire úgy gondoltam, mint egyszínű Rubikkocka kirakására. Majd ügyködök valamit, aztán már meg is oldottam a feladatot. A német viszont nagy kihívásnak ígérkezett. Életemben nem voltam még így begazolva. Még sosem beszéltem németül, nem értettem, hogy akkor most miért kell ezt. Elvégre nekem semmi további tervem nincs a némettel. Sőt, németekkel sem. A német csokiról is lemondok, ha muszáj...

Hétfőn kezdődött a nagyszabású rendezvénysorozat. Annyira nagyon gimnazistának éreztem magam. Meg 4gyerekes szoptatós anyának, aki egy munkanélküli program keretében érettségizik. Az átlagéletkor a megnyitón ugyanis kb 16év volt. Azanyátok- mondtuk többen, miközben bizalmatlanul fürkésztük a 47 db gyereket, akik 9-10.es létükre már előrehozottaznak. Nem az a gáz- mondta az egyik véletlenül korombeli csaj-, hanem hogy a legtöbb kis mocsoknak ez már a 2. érettségije lesz. Mivan, annyire nem megy semmi a Cartoonon, fiatalok?-gondolom magamban keserűen. Meg azt is, hogy mi a büdös francot fogok csinálni az életben, ha leköröznek a tőlem minimum 3 évvel fiatalabb, hajtós, túlokos, koravén többiek??

De megnyitottunk végre- fél órás késéssel. Csak álltam remegve a tanári karral szemben és próbáltam az illetékeseimmel kontaktot találni. Reggel 8 volt. Hogy is várhattam én hülye, értelmes arcokat. Mindenki az ilyenkor szokásos szertartásos tekintetét viselte, amit egy év után a kora reggeli kelést követően porolt le, hogy aztán sietősen magára kanyarintsa kifelé menet... A magyar emelt szóbelit közzé tették. Alle cuzammen 80%, 5ös. Kihúztam magam. Mikor jöttek a 100%os szóbelik, már kevésbé volt egyenes a gerincem. Mikor ugyanezt az eredményt előrehozottazó 10edikes fiúval közölték, komolyan elszégyelltem magam. Mi a francot keresek én itt?!

Forduljatok fel!- ordítottam kedves mosollyal, hangtalanul, miközben felfordult a gyomrom a megnyitót követő eligazításon. Utolsó! Legeslegutolsó! Én! Meg kellett érnem ezt a napot!

Remegő térdekkel hazaérve elhatároztam, megtanulok németül! Mivel nem találtam otthon sem tanulást elősegítő huszonegyedik századi csodaketyerét, sem nem találtam rokongyerek óvodás Superman jelmezét, amivel megmenthettem volna 24óra leforgása alatt saját magamat s a világot, no meg jött mellé a lesúlytó tapasztalás is;ráeszméltem: nem tudok németül továbbra sem. Akkor sem, ha egy egész érettségi bizottság szeretné.

Ezzel a tudattal és még mindig remegő térdekkel haladtam az iskola felé- az osztályból az utolsóként. Közben bajlós sötétség ereszkedett a városra, s minden lépésemre egyre több esőcsepp felelt. Basszus-nyögtem, miközben a blúzomat stíröltem, hogy milyen mértékben válik a víz hatására publikussá a melltartóm. Végül én, a majdnem áttetsző öltözetű céda, elértem a szóban forgó oktatási intézmény bajáratához, ahová okosnak tűnő, viszont nyugodtnak a legkevésbé sem mondható arcizomzatállapottal tipegtem be. Mogorva portás bólintott. Reméltem, hogy nem a hóhérnak ad le rejtjeleket. Már mindegy- gondoltam.

Miközben a barátságtalan márványon kopogtam a tűsarkúmmal s.o.s. jeleket a vizsga helyszíne felé, megpillantottam Kedves Némettanárnőt. Ki tudja, miért, alig akad ebből az embertípusból kedves. De ha valaki, hát ő kedves.

Mivel az írásbelim teljesen véletlenül, mi több! csodával határos módon erős 4es lett, megörült nekem, és biztosítékot kért, hogy szuper szóbelit hallhat végre. De én visszarántottam a realitások talajára. mire ő bátorított és közreműködéséről biztosított. Ettől új erőre kaptam, amit fel is használtam arra, hogy felmásszak a töérdek lépcsőfokon, amik a váróba vezettek. Ott már leérettségizett osztálytársak nevetve bíztattak, hogy a németet még a tőlem kevésbé összetettebb jellemek is megúszták bukás nélkül, szóval "ne szarjá' beeee". Közben jött Erdélyi Ember, a töritanár, akivel rögvest összesúgtunk páran, hogy mely tételeket húzták már ki, és mik rejtőznek még az asztalon. A következtetéseket levonva azért még átnéztem pár tételt.

Sorra jöttek ki a felderült arcok, akik többségében azt kiáltották felszabadultan: "Leérettségizteeeeem!" "De én még nem, köcsög!"- mondtam volna ezen boldog ifjaknak szelíden, miközben levetem őket a Taigetoszról. De a vizsgadrukk erősebb volt az én fejletlen izomzatomnál. Maradt hát a para. Amikor végre sorra kerültem, már kizárólag felszabadult emberek vettek körül, így addigra már egy kissé én is ellazultam. Épp a ruhákról csevegtünk, amikor be kellett mennem.

A német elég érdekes volt. Kedves Tanárnő kérdezgetett, én bizonytalanul válaszolgattam. Zavaromban még azt sem értettem, hogy azt szeretné, ha húznék egy tételt. Szóval döcögős volt, de túléltem. Majd odaléptem a töri tételekhez, ahol ErdélyiEmber mosolyogva, egy-két poénnal kísérve megkért, húzzak egyet. Persze azt húztam, amit nem akartam. Még szerencse, hogy a vizsgadrukktól éles női intuíciómnak köszönhetően azt a tételt olvastam el a váróban a legtöbbször. Alig volt időm kidolgozni, meg térképezni. A forrást meg nem is nagyon értettem. Erdélyi Ember erca is egyre kétségbeesettebb lett, ahogy telt az idő, ez sem dobott rajtam sokat. Dolgom végeztével(??) kiültem a tanárok elé (drága töri szakos igazgatóhelyettest csókoltatom), és mivel Főnök igen határozottan célzott arra, hogy baromi nagy késésben vagyunk és mindenki unja már a szitut, hát belehúztam. Öt perc alatt ledaráltam az egészet. Kicsit meg voltak lepve. Persze nem adtak plusz pontot azért, mert gyors voltam. Utolsó előtti fiúval- aki a mindenkori szabályoknak diákként elkötelezettje, végighallgatta a feleletemet- megkönnyelbülve ballagtunk ki a teremből. Töriszakos unott sóhaj kíséretében elénk kanyarodott a küszöbön, és válla fölött kimondta a tanulságot a mese végén: Na csak sikerült leérettségizni. Ezen bölcsesség tudatában hazamentem, anyu megsimoggatta a buksimat, majd kómába esve hevertem el az ágyamon.

Másnap ismét ugyanaz az iskola várt, de most az indulás unott megszokásához hozzácsapódott a bizsergető érzés: utoljára megyek! Ültünk a pad tetején, harisnyás- tűsarkús lábunkat lóbáltuk, élménybeszámoltunk hevesen. Aztán ahogy telt az idő, egyre kevésbé voltunk lelkesek. Hadmennyünkmár....- nyögte a teremnyi kék-fehér ember, de ez oly keveseket érdekelt. Tanár ugyanis nem jött.

Végre aztán megjelent Fönök. Szürreális hatást keltett, ahogy fekete öltönyében, szertartásos félmosollyal állt előttünk. Többen felálltak, mások a táskájuk után kotorásztak. Indulhatunk?- kérdezte valaki.

-Sajnálom, gyerekek, de az egész rendszer leállt, nem tudjuk kiadni az érettségiteket. Az előrehozottasoknak köszönjük a jelenést, majd az évzárón megkapják a törzslapot. Na, öltözni!

Köpni nyelni nem tudtunk. A k**** annyukat- hangzott a fogak közül halkan. Egyszer kéne egy évben működni, és még az sem sikerül... -Ti meg várjatok, majd kiderül, mi lesz a rendszerrel. Fél órát ígértek. Ha akkorra sem lesz jó, megbeszéljük, mikor kell bejönnötök az érettségitekért- jelentette ki irányunkba határozottan Főnök, azzal elviharzott.

A nyüzsgő terem előbb morajlani kezdett, majd elhalkult. Repülőtéri váróvá vált, ahol az utasokkal most közölték, nem juthatnak haza. De vissza sem mehetnek már.  Két ország közt rekedtünk. Búsan lehajtott fejek, halk pusmogás, néhány padon fekvő alak, ideges ide-oda lépkedés. Ez is csak velünk történhet! Nem is mi lennénk, ha nem lenne valami gixer!-hangzott később a szinte azonos vélemény.

Háromnegyed órával később ismét Főnök jelent meg az ajtóban. Elindult a rendszer, de nagyon lassan megy- mondta. Vegyes érzelmek fogadták a nyilatkozatot.

Én és még két lány meguntuk a várakozást- fogtuk a holminkat és eltipegtünk a legközelebbi kocsmába kávézni. Kissé furcsán néztek ránk, de akkor ez érdekelt minket a legkevésbé. A hangulatos zene és a kávé jó kedvre derített minket, és az iskola felé már nevetve- és némiképp kocsma szagúan lépkedtünk. Persze még akkor sem volt semmi fejlemény. Az osztály pedig akkorra négy felé szakadt. A még mindig a váróban ücsörgő, narancslevet ivó, pogácsát majszoló csapatra, az iskola előtti lépcsőn depiző néhány emberre, az út közepén hülyéskedő fiúkra és a mi kiterjedt lány csapatunkra, akik egy nagy fa árnyékában nevettünk- a fiúkon, sőt, összebarátkoztunk egy szimpatikus spániellel is.

Így telt- múlt az idő. Végül, olyan este nyolc tájékán elindulhatott a díszes társaság a záró értekezlet irányába. Volt ott aztán nagy öröm, néha nagy sírás, pezső, sok jótanács, gratuláció.

Aztán átvágtattunk az érettségi bankettre, ahol mindenki boldog volt és féktelen, na meg egy kicsit részeg. Az egész szélviharból csak pár fénykép maradt, ami talán nem is létezik, mert senki nem látta még őket, és a fülekben még visszacsengnek egész éjjel ordított dalok és az egész..azérettségiafehérblúzok,boros kólák,vodkadzsúszokkövérlányokkényeztetteksosemláttamnáluk szebbetrádvártamhogyálmodjrólamahogyénisrólad.....

Azután felébredtem. Kicsit kótyagosan, de érett(ebb)en. Túl vagyok rajta. Nyolc évnek vertem a seggére tegnap éjjel. És egy pillanatra sem veszítettük el az illúziót, hogy az egész csak egy hülye játék.

Felemás érzelmekkel vártam a ponthatárokat. Nehogymá' nevegyenek fel/ nem fognak felvenni, mert a 378 pont kevés az én "felelj meg magadnak, ha tudsz" jelöltjeimnek.

Végül efeszre vettek fel. Megyek Pestre, a Kodolányira. Fogalmam sincs, hogy mire lesz ez a kommunikációsdi nekem jó. Meg hogy hogyan nem fogok én, a kisfalusi lány elveszni a rengetegben.  Vigasztal, hogy ha az első helyre vettek volna fel, akkor is hasonlóan éreznék talán.

Csak egy dolgot kívánok magamnak. Ne hiányozzon a gimi. Az azt jelentené, hogy a pokolra kerültem:)

 

 

Mindenkinek köszönöm a gondolást.  Már nem az evezős fickót Velencében...na, hát érthető, mit akarok... Csak hogy ne unatkozzon egy amúgy is elfoglalt, csak egy percre felnéző emberke sem, Ádámtól-Évától kezdem:)
Szóval. Először is nem akartak beengedni. A "helyi keresztény intézmény,ami tökre főszponzor és lebonyolító" annyira ultramodern, hogy szegény gimis kis csórók(MI) nem értették, mi az a sok elektronika a környéken. Végül középkorú néni tréfás megjegyzéssel beengedett. Hát majdnem meglógtunk...
Felbaktattunk a lépcsőkön. Persze Tündérke majdnem leszédült. Nincsenek ám falun ilyen magas épületek. Aztán meg ücsörögtünk bőrfotelben(akinek jól megy- sok hívő-->jó fotel), vártuk, hogy bottal megpiszkáljon valaki, de neeem. Csak nézték többen az egyenruháinkat. Már tudom, milyen lehet pucér fehérnek lenni Harlemben:)
Lassan előkerült három nőnemű egyed. Illetve hát... Egy erős 40es , kissé maszkulin szőke(a félelmetes fajtából), egy 30as mosolygós béke-nagykövet,de az a fajta, akiből kinézi az ember, hogy épp az imént nyomott el egy dzsangát. Vagy kettőt:)  A harmadik meg a bordóra festett szájával egy másik tantárgy oktatójára emlékeztetett;) De mint kiderült, ő volt a legnormálisabb.
Remegő térdekkel beoldalogtunk, Maszkuliszőke közölte, hogy én vagyok az első és húzzak. Már hogy tételt. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány-hatáskeltés eszközei. Nyelvtan:beszédhangok és jelentés megkülönböztető szerepük. Két gondolat költözött a kicsi buksimba. Uristenuristenuristenhudebegazoltam és persze: ez melyik tétel....? A többiek 1órájával szemben nekem, mint tisztelt és nagyra becsült(?) elsőnek csupán fél órám volt a felkészülésre. Mennyéanyádba-gondoltam flegmán, miközben Miss TüdőmbenisfűNŐ mosolyogva invitált. Amíg beszéltem, végig úgy néztek rám, mint egy koreai mosogatófiúra, aki valamiért női egyenblúzban flangál, és Rejtő nevét kántálja. A nyelvtan végét már hadartam, mert Szőke nagyon csúnyán nézett rám, Békenéni velem szemben az óráját vizslatta feltűnően, Domina addigi jóleső szemkontaktusa és bólogatása pedig egyre lankadt. Hát gondoltam, üsse kavics, tudjuk le, és aztán mindenki meghívhat valamire! De rosszindulatú szőkének volt 1 kérdése... Jellemezze csak azokat a mássalhangzókat- végig! Hirtelen A rossz tanuló felel c Karinthy-novellában találtam magam. Pont ezt a kérdést akartam elkerülni. Súlyosbító körülmény, hogy minden nyelvtankönyv azzal a nyüves táblázattal kezdődik- amit én persze minden évben kipuskáztam. Minek is lényegtelen dolgokat megtanulni? Már tudom. Hogy abszurd helyzetekben perverz emberek légből kapott kérdéseire tudjak felelni. Aztán kimenjek telefonálni, ahol kb ugyanezt az élménybeszámolót, ugyanilyen stílusban leadom, aztán feltűnjön, hogy nyitva van a szóban forgó terem ablaka(mert hát így történt), és a nénik-hallván a beszámolómat- lehúzgálják azt a kevés pontot is, amit összehordtam(mert hát meglehet, hogy így történt). Nesze neked jól sikerült írásbeli. Konkrét eredményt persze csak a rendezvénysorozat legvégén tudok meg. Addig marad a fotoszintetizálás, mint életforma, és azt hiszem, keddig még meg kell tanulnom németül. Úgyhogy Aloha. Akarom mondani Auf wiedersehen!

Szánom-bánom a késlekedést. Hiányzásom igazolásaképp megemlíteném, hogy pihentem, élménybeszámoltam a blogon kívül mindenféle eszközzel, feleseket öntözgettem a hátam mögé érettségire való koccintásokat követően (nem bírom a rövidet:P), dohogtam, rossz emlékeket idézgettem(én, a mazohista), féltem, hogy mi van, ha megbuktam vagy csak "szerény" eredménykével zárhatom ezt dörzspapíron pucér fenékkel végigült 8 (azaz nyolc) évet. Szóval tökre elfoglalt voltam:)
    Szombat: beg vagyok fázva, mikor, ha nem saját ballagás napján, ugyebár. Ofővel kihangosított mikrofonok kereszttüzében, első sorban fészkelődünk. Mindenki baromira meg van hatva. Nekem meg elkezd viszketni a tarkóm. Nem, nem vakarhatom meg. Nem lehet egy pedagógiai szaktekintély beszédének retorikai csúcspontján nyakat vakarni. Meg amúgy is rágörcsölt a kezem a csokorra. Egy kar mínusz. A másikat megint csak nem áshattam elő ofő karja alól. Nem is bírtam volna. Így maradt a csodás agykontroll. Neeeeeeemmmmmm vissssssszkeeeeeeeeet.........
Jó volt végülis, vagy mi is az elvárás ilyenkor....rossz...de valahogy mégsem éreztem azt a bizsergést, hogy hú, új élet kapuja, istenhozzád hű cimborák.....! Az a helyzet, hogy éhes voltam:) Étteremben mindenki ott volt aki (nekem) számít, próbáltam sokfelé szakadni. Meg sokszor kerülgetett az a nyomorúságos, börtönbe taszító érzés, hogy már csak egyet kell aludni, és elkezdődik egy nagyon fárasztó hét....Másnap este a helyzet súlya alatt pityeregve osztottam meg Kedvessel a bánatom. És mindenáron lettem volna már egy héttel később.
    Hétfő.Nem is izgulok. Pirítós, tea-csak módjával. Nem pisilni megyek, hanem....köhöm....érettségizni. Emelt magyar. Azért biztos rázós lesz. Hippilány szerint Ottlik Géza (gőze nincs, hogy ki ő, de mindig ott nyílt ki neki a könyv, és sokat nevetett az öreg arcberendezésén), Költőlány szerint pedig Babits lesz benne (megérzés- jobb nem firtatni). Azt gondoltam, hogy az idén 100 éves Nyugat lesz a téma, de olyan még sosenem volt, hogy szöveg, aztán az alapján kérdések mindenkiről. Azt gondoltam, vers lesz- egy nyugatostól. A kérdéssor által nekem lekevert pofon (40/kb15pont) után megnyitottam a dolgozatírásra rendkívüli mód alkalmas harmadik szememet, és farkasszemet néztem József Attilával és az ő különös tavaszábrázolásával. Borgest a metaforákról alkotott véleményével együtt elküldtem a francba a reflektálásban, végül pedig írtam egy legkevésbé sem feltűnő olvasói levelet. Remélem, belecsúszom az ötösbe. Jókora szégyen lenne, ha emel(e)tes tündérkeségem ellenére négyest írnék. Csorba esne a problémamegoldó készségemen:) Hogy sikerült? Nem tudom! Kedves jó vadidegen javító tanár szimbátiájára vagyok bízva. Érzem én, hogy mindjárt kirúgják alólam a kissámlit...
    Kedd. Ahogy mondani szokták: Kedd, semmi kedv.  Magaménak érzett tantárgyamon túl vagyok, természetellenes a folytatás. Témazáró előtti hangulat. Az eredmény is kb úgy várható. A szokásos hármaskám.... A tavalyi színötös matekzseniségem elhalványult Mogorváné mérhetetlen emberszeretete mellett. Sohasem fogom neki megbocsátani, hogy...hogy....nem tud tanítani, és ezt rajtunk gyakorolta így az utolsó évben. Jó is, mikor jönnek-mennek a tanárok, a diákok meg csak díszek a teremben vagy munkaeszközök vagy neveletlen kis senkik vagy nemtom. Egyébként jogos. Nem is létezem. Te, aki olvasol engem, Te Drága, csak hallucinálsz. Vagy még te sem létezel. Ez van.
    Szerda:Töri. Már röhögünk. Má' mindegy. Szopogatjuk csak a szőlőcukrot minden mindegy hangulatban. -Átnézted? -Hülye vagy?Nekem ez az uccsó.Tököm tele van már...-Dejó neked...Nekem még német...-Hú, az szar...Te, remélem Athén lesz az egyik kisesszé.Az a legkönnyebb-Nincs olyan szerencsénk:D -De nincs ám:P
Már rég nem is a töri a téma a teremben. Kivéve persze Majdnemminiszterelnököt, aki a körülötte ülőket vallatja a történelem érettségi lefolyásáról. Nagyhangúné Krit Ica igazgatóhelyettes néni még be is visz neki valami próbaérettségit, hogy lásson már szegény gyerek esszépárosítást segítő táblázatot. "El van ragadtatva a fiatalember":) Aztán végre, úgy 10perccel 8után leesik Vak Ond felügyelő tanárnak, hogy miért keresi mindenki épp az ő tekintetét. Hát persze hogy elfelejtette kiosztani nekünk a feladatlapokat... Azért végül megkaptuk és nekiestünk. Hát...remélem, nem szúrtam el nagyon...
     Csütörtök:angol érettségi- a többieknek. Én, mint cseppet sem büszke németes ülök otthon, szenvedek. Francért nem lehetek túl az egészen ma. Annyira jó vagyok ebből képtelen nyelvből, hogy még arról sincs fogalmam, mit kéne átnézni...
     Péntek: Bemászunk mi, a maradék. Táskás szem, kávészag, no izgalom. Jómagam is úgy cammogtam be, mint akinek a fogát húzzák. Tudtam, hogy az egész fájdalmas lesz, és gyors se. Közben még szünet is volt. Fantasztikus. Rugdosnak lefelé a szakadékba, de két ujjal kapaszkodjál lécci negyed órát, amíg kávéznak a rugdosók. Ígérik, pontosan érkeznek majd vissza. Kihasználtuk azt a kis időt- pisilésre. Nehogymá' a levélírás idejéből sétálgassunk! Arra persze kétszer annyi idő sem lett volna elég. Itt is érzem a jóindulat jelentősségét. Tanulom is szóbelire a bemutatkozást: Kérem, ne buktassanak meg, ígérem, soha többé nem beszélek németül, este 11előtt lefekszem, nem zabálok ennyit és rendszeresen takarítok-természetesen a tanárnőnél-, csak engedjen át! Kérem! Kb így óhajtom felépíteni a feleletemet. Persze ennél a tantárgynál is tisztán kirajzolódik a rémes eredményből az előtörténet. Elill Anna a finisben köszönt el, hangoztatván, milyen rossz neki. Én azt elhiszem (két nyelvet beszél anyanyelvi szinten- a magyart sajnos pont nem-biztos nem fogja megszedni magát, na mindegy....), de lehet, hogy azért egy "kicsit" nekünk is "kényelmetlen", hogy érettségire, nulla tudással magunkra maradunk. Sebaj! Csalódni csak szabad. Most már legalább soha többé nem látom őket. A szóbelit meg kibírom.
Hát ilyen hét volt. Mesébe illő fordulat, hogy vége lett. Kezdődik viszont egy újabb hét. Kopnak a gimnazistaszagú hetek, mint a szalagomról a felirat. Neeem, ha dörzsölöm, nem kopik. Csak magától....

A következő koponyán belüli árvíz csak érettségin felülieknek ajánlott:
A végkimerülés és a pokol közötti ösvényről jelentkezem: még élek! Igaz, a levegővétel lassabb, a vérkeringés pedig furcsa mód gyorsabb(sokkal!) , de  még létezem! noha minden nap megsemmisítenek többek közt azzal, hogy nem fog neked összejönni Tündérke a (négyzetre)emelt szint, meg hogy az életed függ ettől, meg bácsi láncfűrésszel az ágyamban, míg én álmodom-róla....
én azért próbálom az orromat a valamitől sűrű víz fölött tartani. Felpattanok Illés szekerére és hallgatom a Tücsökzenét Jámbor szándékból a Sion-hegy alatt. A vektorom teljesen normál, a derékszögem (hatás)foka is elfogadható. És szigorú vagyok meg monoton is. Továbbá növekszem. A három pontomon átmenő székem pedig ígérem, hogy 360°-onként ciklikus. De a Fekete sereg folyton a padlásunkon gyakorlatozik. Nem lehet tőlük aludni. Mi volt a kérdés? Igen, másodfokú egyenlettel, Toldi estéje, 1222-ben volt...ez=7-tel....+gyökkettő, haben..Nem! ist! ez csupán a filozófiai tartalom függvénye...a műveinek tematikájára a területképlet jellemző, de csak Amerika felfedezése idején a levantei vonalán. Átszállás nincs!...
Rémes koronás fők parancsolnak rám folyton: ez rendelet! Tartsd be!  Én betartom, tényleg. Csak mások ne tartsanak be nekem. Csak hagyják, hogy ezt túléljem, és továbbcsuszingáljak csupasz és nyálkás csigatestemmel a sztrádán...
Nem lesz gáz, család szeret, az meg, hogy mások jobbak(gyakorlatilag röhögve, fényévekkel), nem katasztrófa.  Azért ember maradok, ha néhány hétre(hónapra?évre?) hülyének is tűnök. És ráadásul én leszek a végtelen Világegyetem egyetlen homokszemcséje, aki tudni fogja, hogy igazából valahol mélyen egy icipicit...okos vagyok. Na jó, hát ezt én sem gondolom komolyan.
Inkább igyunk valamit. Valamit a sokévnyi tudásból, ami még mint hiányosság írható a nevem alá. Megyek hát vedelni. Érettségünkre!

Szép hagyományt követve idén is megrendezésre került a kutyaoltás. Pardon: eb. Nekem néhány éve az a tisztes feladatom ezen díszes napon, hogy matricákat ragasszak kis füzetkékbe.
Amikor Barátnőnek újságoltam a  matricázás időszámításának ismételt eljövetelét, bőszen bólogatott, de közben kérdések sora látszott a tekintetén. Komolyan eltévedhetett a természet és a mesterségesen előállított, ragadós hátú használati tárgyak gondolat(ördögi?)körében, szorgosan meresztgette ugyanis a szemeit.
-Nem a kutyára fogom ragasztani....- osztottam meg vele az információt felhúzott szemöldökkel.
Látva Barátnő megkönnyebüléstől felderült arcát, boldogan nyugtáztam, hogy a katasztrófa elhárítva:)
Miután egész nap esett, s tudniillik az eboltás általában Isten szent ege alatt művelt tevékenység, félő volt, hogy a projekt meghiúsul. De aztán persze áthatolt a napsugár a komor felhőgomolyagokon, és nem áztunk széjjel. Ennek felettébb örültünk.
Az oltásra kijelölt helyhez közeledve hallottuk a kutyák közt terjedő pletykát. "Valami készül, érzem"- ugatott az egyik. Az ilyedségtől többen megnémultak. Voltak persze szkeptikusok is, akik bőszen ugattak a nyugodt délután reményében. Mi persze egy szót sem értettünk:)
Megérkezés után és Nehéz Asztal optimális helyre vonszolása közben már érkezett is az elő delikvens: Fekete Kutyaúr. Vidám, bohókás, játékos fajta, kissé borzas képű. A szemében kérdés csillant: "Játszunk?Lécci!" Öreg néne, ki talán jobban értékelte volna azt a bizonyos őzet, csípős ággal a hátára írta, hogy "nem játszunk".
Megérkezett a jókedvű Doki, és ezzel kezdetét vette a munka. Persze én gyakran elkalandoztam a sokféle kutyus és gazda láttán.
Percek alatt az egész falu megbolydult. Mindenütt kutyák csaholtak, húzatták magukat, rángatták a pórázt. Voltak, akik elszabadulva élvezték a szabadságot, míg a gyakorlottabb csellengők szomorúan figyelték a gazdával rendelkező szerencsések szülői értekezletét.
Jött nagydarab néni vidáman, karján egy szomorú szemű apró tacskóval. Csak bámulták a nagy barna szemek a horizontot, és esküdni mernék, Tacsi gondolt közben valakire.
Nem sokkal később jött magas-szikár bácsi biciklin, hóna alatt egy hófehér spiccel.
- Miaz Jóska, nyú?- kérdezte az egyik kutyaoltató nevetve.
Bácsi ügyet se vetve a kutyus inzultálására, elmenőben hátra kiáltott Dokinak, hogy még kétszer visszatér. És valóban: három hófehér, hón alatt hordható szelíd spicc boldog tulajdonosa. Csodás!
Pirospozsgás néni titokzatos módon kiskocsit tolva érkezett. Persze abban is egy apró páciens remegett.
Megjelentek a falusi machók is, akik kiköpött úgy néztek ki, mint a kutyáik. Türelmetlenül tekingettek körbe, és próbálták elkerülni, hogy nemes állatuk a korpával keveredjen. Ezek a kutyák és gazdáik annyira veszélyesek voltak, hogy...hogy... hogy csak na:)
A fajtiszta kutyák is felvonultak a maguk előkelő pompájában, citromsárga könyvükkel. Szőrük ragyogott a félénk napsütésben. Persze ez igen nehezen volt észrevehető, mivel autóval szallították őket a parádé helyszínére, mi több, maga az oltás is a járműben zajlott.
Később már csak azok jöttek, akik másodszorra vagy harmadszorra álltak sorba- sok kutya, sok öröm, ugyebár.
Az oltandó alanyok szállingózása is megszűnt, a rendelkezésre álló idő pedig lejárt. Visszacipeltük hát pihenő helyére Nehéz Asztalt, és haza indultunk. Eleredt az eső. Örültünk. Kutyákban és kedvező időben gazdag délutánunk volt.
Így azon a napon találkoztunk mindenkivel, aki számít. Rövid és hosszú szőrűekkel, hegyes- és hosszúfülűekkel, zsemle színűekkel, foltosokkal, feketékkel.
Így történt idén a kutyaoltás Kisfaluban. Vagyis hogy eboltás. Eboltás....

Mióta a rendőrség ilyen szlogennel szabadít meg alkoholos állapotú embereket gépjármű vezetésre jogosító papíroktól, a fél ország követi ezt a módszert. Zéró tolerancia mindenkivel szemben.
Tegnap pesteztünk. Tudtuk, hogy hová megyünk, nem is lepődtünk meg pl a bunkó butiktündérkéken, akik leruccantak alfába körmöt reszelni, és évekre ott felejtették magukat. Sőt, inkább az volt meglepő, amikor az egyik boltban "észre vettek" minket, mi több! szóltak is hozzánk. És ráadásul úgy viselkedtek, mint akiknek az áruk eladása a munkájuk. A bámészkodók pedig szó nélkül bámészkodnak át mindenkin. Vagy csak rajtunk, mert hagyjuk. Nade inkább nagylevegő, menetelés tovább.
De a wcben tarhatatlan állapotok uralkodnak. Ezért megy oda az ember ugyebár... És ha netán minden ajtó mögött könnyebbül valaki, automatice sort képez, melynek alapjául az érkezés ideje szolgál. Legalábbis vidéken a tejszagú, fonott frizkós lyánykák így szokták. Persze fővárosi szöszit mindez hidegen hagyja. Plafont néző orral tipeg be az éppen felszabaduló wc-ajtón. Odavaló vagy- gondolom, amíg hátbavág azzal tetves szürke ajtóval. Klónja is természetesnek veszi, hogy betolja szilikonját a következő felszabaduló dobozba-az orrunk előtt. Melyik sorban állunk??- kérdezem fennhangon, de biztos csak hallucinálok, nem is kérdeztem semmit, nem is ott állok, nem is létezem. Egyik maca pillanatok alatt kint van, erélyesen indulok is befelé, nehogymá' verekedésig fajuljanak a dolgok...
Azért az 50 forintért legalább volt wc-papír. Legalábbis épp akkor, abban a fülkében. Szürke ajtón, szürke kilincs mellett-mögött bazi fehér karcok. Mivan cica, mellényúltál?- gonoszkodom magamban, ha már voltam annyira kulturált meg fáradt, hogy nem kaptam le a tűsarkát, és vertem koponyán vele. Hátha bekapcsoltam volna valamit ott bent...
Szóval nem kell azon félni, hogy hülyemagyar megy külföldre és bemutatkozik. Viszünk mi izgalmat egymás életébe is. Ez van. Zéró tolerancia.