Megblogondultam!

Barát néhány napja ecsetelte tézisét a Nagy Ő-ről, aki Bella. Annyira hisz benne, hogy el is nevezte. Minden percben(?) azt várja, hogy Bella betoppanjon az életébe és egy apró, rózsaszín retikülben magával hozza Örök Boldogságot. Nagyot nevettem ezen a vízión, de úgy döntöttem, beszállok a játékba.

- Az én Nagy Ő-met Józsinak hívják!- mondtam- Ó, Józsi! Mikor jössz már?! Szívem csak rád vár!!- folytattam, szinte már kiabálva, hangomon azonban érződött a gúny és a nevethetnék csiklandós elegye.

De csúnyán megfizettem a gúnyolódásomért. Józsi ugyanis egy álmos csütörtök reggelen ott volt. Nem a közértben, a suliban vagy a villamoson, hanem a szobámban! Szobatárs undorodva kérdezte:

- Ez meg mi?

- Józsi- feleltem könnyedén.

- Ugye nem sokáig marad?- kérdezte.

- De hisz még csak most érkezett...- mondtam én.

Álltunk hosszan egymással szemben, a Józsi meg én. Mezítelen talpaim a parkettára tapadtak, zavaromban rózsaszín pizsamaalsómat csavargattam. Józsi meztelen lábai a vanília színű falra tapadtak. Csápjaival kihívóan integetett felém.

- Ó, Józsi! Ha nem lenne ennyi lábad!...lenne viszont karod, amivel ölelnél...talán szerethetnél...- tűnődtem. Elvégre Józsi a maga rovar valójában semmivel sem rosszabb az előző nagyőimnél. Sőt! Nagyon is hasonlítanak. Hiszen nem értettük egymást. Nem illettünk össze. Mást akartunk. Másképp szerettünk. Másképp éltünk. Bogarak voltak sok lábbal, hogy rohanhassanak a fejük(ill. farkuk) után, és bogarak kevés karral, hogy ne tudjanak valóban ölelni.

Józsi bizonytalanul rugdalta a port a falon.

- Ideje ennek véget vetnem!- gondoltam. Felkaptam egy enyhén sminkfoltos papírzsebkendőt, és belecsavartam soklábú udvarlómat.

Noha Józsi és a többiek már a múlt részét képezik, felkészültem rá, hogy még jónéhány nagyőt leszek kénytelen csalódásom zsebkendőjébe folytva az enyészet szemetesébe dobni. Eldöntöttem. Nem tétovázom. Ha valami nem stimmel az aktuális nagyő- kezdeménnyel, lépek. Persze nem rá- páros lábbal, ahogy Józsival tettem. "Csak" tovább. Újra és újra.