Megblogondultam!

Június volt. Szikrázott a nap, kacagtak a gyerekek, zöldült a fű. Csak én éreztem rettesen elszigeteltnek magam- a tömeg kellős közepén. Ott volt majdnem mindenki, aki valaha meghatározó eleme volt az életemnek. Akiket egykor barátnak, szerelemnek, példaképnek gondoltam. És az akkor úgy is volt.

De most idegenek voltunk egymásnak. Még a "heló" sem úgy hangzott, mint egymáshoz közel álló emberek artikulált, hangos, mosolygós köszönése. Csak olyan volt, mint mikor az ember belép egy boltba, és a pult mögött ücsörgő unatkozó fiatal nő muszájból odaböki a szót.

Nincs miről beszélni. Miért is lenne? Hisz az az ember, akivel akkor beszélgettek, nincs többé. Minek bolygatni a holtakat?

Egy pillantásból, egy fejmozdulatból kialakul az idegen- érzés. Az ember keresné a másikban és magában azt aki volt, de ahol keresi, ott már nyilvánvalóan nincs mit kutatni. Annyira magától értetődő a helyzet.

Én hazaérve mégis elgondolkodtam. Izomból kapaszkodtam ezekbe az emberekbe, akkor is, amikor már nem tudtak nekem adni semmit. De olyan nagyon kényelmes volt a tudat, hogy biztonságban vagyok, semmi rossz nem érhet, hiszen nem engem el a régit, nem engedem be az életembe az újat sem, így közepesen rossz életem nem vehet új, esetleg rosszabb irányt.

De elröppent fél év úgy, hogy észre sem vettem. Nem modtam az időnek, hogy haladjon gyorsabban, nem mondtam az életnek, hogy vigyen engem jobbra vagy balra. Csak éltem- mindenről megfeledkezve. És amíg egy kicsit nem figyeltem- egy pillanatra fordítottam csak el a fejem- egész megváltoztam.

És azon a júniusi napon kellett tükörbe néznem, és meglátnom, hogy nem vagyok ugyanaz.

Az életben ez igazán mindennapi dolog- mondtam magamnak, hogy elcsitítsam magamban azt az érzelmileg túlfűtött gondolatot, hogy nincs többé hátraarc.

Utunk során sokszor megadatit, hogy részei lehetünk egy ember életének, és viszont. Hatunk egymásra, formáljuk egymást, ha akarjuk, ha nem.

Úgy is mondhatnám egy gyenge hasonlattal élve, hogy életünk levesébe szükséges hozzávaló a csont. Ad magából, ízesít, sőt! Ő adja azt az esszenciát, ami igazán meghatároz minket. De amikor egy folyamat lezárul, fel kell ismerni, hogy nincs rá többé szükség. Nem önzésből, csupán a természet körforgásának hódolva. Egyszerűen megtörténik. Nem tudjuk már gyarapítani egymást.

Ezt a megfelelő pillanatban felismerni áldás. Siettetni vagy késleltetni -egy perccel is- azonban átok. Minden kapcsolat azonosítható az íze alapján. S ha megsavanyszik, nincs mit tenni.

Fájdalmas, amikor a levesünkből kiveszik a csontot. Mintha a testünkből vennének ki egyet.

Na de minek rágódjuknk a csonton, ha jól nem tudunk lakni vele?

Egyszer meghalunk az Életben. De rendszeresen meghalunk a körülöttünk élő Emberekben. Feloldódunk bennük, megfűszerezzük az életüket, mások lesznek általunk, és így mi is változunk. De egyszer csak eljön a pillanat, amikor már nem tudunk többet adni. És nem kaphatunk már semmit.

Akkor kell az erő és a tisztelet a másik iránt, hogy lépünk és elengedünk. Halogatás nélkül.

Fáj az elmúlás. De örülni kell annak, hogy megtörtént. Hinni kell abban, hogy újra megtörténik majd. Valaki mással.

Mert igenis van Élet a halál után.