Amikor Barátnőnek újságoltam a matricázás időszámításának ismételt eljövetelét, bőszen bólogatott, de közben kérdések sora látszott a tekintetén. Komolyan eltévedhetett a természet és a mesterségesen előállított, ragadós hátú használati tárgyak gondolat(ördögi?)körében, szorgosan meresztgette ugyanis a szemeit.
-Nem a kutyára fogom ragasztani....- osztottam meg vele az információt felhúzott szemöldökkel.
Látva Barátnő megkönnyebüléstől felderült arcát, boldogan nyugtáztam, hogy a katasztrófa elhárítva:)
Miután egész nap esett, s tudniillik az eboltás általában Isten szent ege alatt művelt tevékenység, félő volt, hogy a projekt meghiúsul. De aztán persze áthatolt a napsugár a komor felhőgomolyagokon, és nem áztunk széjjel. Ennek felettébb örültünk.
Az oltásra kijelölt helyhez közeledve hallottuk a kutyák közt terjedő pletykát. "Valami készül, érzem"- ugatott az egyik. Az ilyedségtől többen megnémultak. Voltak persze szkeptikusok is, akik bőszen ugattak a nyugodt délután reményében. Mi persze egy szót sem értettünk:)
Megérkezés után és Nehéz Asztal optimális helyre vonszolása közben már érkezett is az elő delikvens: Fekete Kutyaúr. Vidám, bohókás, játékos fajta, kissé borzas képű. A szemében kérdés csillant: "Játszunk?Lécci!" Öreg néne, ki talán jobban értékelte volna azt a bizonyos őzet, csípős ággal a hátára írta, hogy "nem játszunk".
Megérkezett a jókedvű Doki, és ezzel kezdetét vette a munka. Persze én gyakran elkalandoztam a sokféle kutyus és gazda láttán.
Percek alatt az egész falu megbolydult. Mindenütt kutyák csaholtak, húzatták magukat, rángatták a pórázt. Voltak, akik elszabadulva élvezték a szabadságot, míg a gyakorlottabb csellengők szomorúan figyelték a gazdával rendelkező szerencsések szülői értekezletét.
Jött nagydarab néni vidáman, karján egy szomorú szemű apró tacskóval. Csak bámulták a nagy barna szemek a horizontot, és esküdni mernék, Tacsi gondolt közben valakire.
Nem sokkal később jött magas-szikár bácsi biciklin, hóna alatt egy hófehér spiccel.
- Miaz Jóska, nyú?- kérdezte az egyik kutyaoltató nevetve.
Bácsi ügyet se vetve a kutyus inzultálására, elmenőben hátra kiáltott Dokinak, hogy még kétszer visszatér. És valóban: három hófehér, hón alatt hordható szelíd spicc boldog tulajdonosa. Csodás!
Pirospozsgás néni titokzatos módon kiskocsit tolva érkezett. Persze abban is egy apró páciens remegett.
Megjelentek a falusi machók is, akik kiköpött úgy néztek ki, mint a kutyáik. Türelmetlenül tekingettek körbe, és próbálták elkerülni, hogy nemes állatuk a korpával keveredjen. Ezek a kutyák és gazdáik annyira veszélyesek voltak, hogy...hogy... hogy csak na:)
A fajtiszta kutyák is felvonultak a maguk előkelő pompájában, citromsárga könyvükkel. Szőrük ragyogott a félénk napsütésben. Persze ez igen nehezen volt észrevehető, mivel autóval szallították őket a parádé helyszínére, mi több, maga az oltás is a járműben zajlott.
Később már csak azok jöttek, akik másodszorra vagy harmadszorra álltak sorba- sok kutya, sok öröm, ugyebár.
Az oltandó alanyok szállingózása is megszűnt, a rendelkezésre álló idő pedig lejárt. Visszacipeltük hát pihenő helyére Nehéz Asztalt, és haza indultunk. Eleredt az eső. Örültünk. Kutyákban és kedvező időben gazdag délutánunk volt.
Így azon a napon találkoztunk mindenkivel, aki számít. Rövid és hosszú szőrűekkel, hegyes- és hosszúfülűekkel, zsemle színűekkel, foltosokkal, feketékkel.
Így történt idén a kutyaoltás Kisfaluban. Vagyis hogy eboltás. Eboltás....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.