Megblogondultam!

Tinédzser korom leghúzósabb szerelmi kalandjain Puskin Anyeginjének rendíthetetlen olvasása segített át. Újra és újra elolvastam Áprily Lajos fordításában, és közben azt gondoltam: "Én vagyok Tatjana". Szegény kis Tanja tiszta szívű volt, őszinte, fair, de nagyfokú tökéletessége Anyegin töketlenségével rossz párost alkotott, így egy jómódú herceghez kellett hozzá mennie, és közölnie kellett az utána epekedő rezignált orosszal, hogy kabbe.
Az volt nekem az Anyegin, ami a legtöbb lánynak a Hamupipőke vagy a Hófehérke vagy a Csaj nem jár egyedül. A lényege ugyanis mindegyiknek az volt, hogy a tökéletes leányzó sok szenvedés után megtalálja az igaz szerelmet, vagy legalábbis ami jár, és boldogan él, függönynek is beillő ruhájában, galambokkal a karján.
Afféle mentsvár volt. Önigazolás. Igen, megéri annyit szenvedni, sőt, kell! Amíg nem sírtál tele egy 100-as papírzsepit, addig esélyed sincs rágoogle-zni az önzetlen, sármos Nagyőre! Legalábbis számomra eddig ez volt a szentírás.
De a minap Legfőbb Lelki Tanácsadóm, aki nővérem helyett nővéremként üzemel, figyelmeztetett:
"Felejtsd el, hogy úgy olvasod a romantikus könyveket, hogy azt képzeled, Te vagy a női főszereplő! Felejtsd el! Képzeld azt, hogy te vagy a pasi..." 
Kegyetlenül oldalbordán rúgott ez a gondolat. Nem én vagyok a női főszereplő. Elsőre durván sokkoló volt. Másodikra is. Harmadszorra viszont már egész emészthető.
Ha nem a női főszereplők vagyunk, akkor nem kell folyton bőgnünk, szenvednünk, és analizálnunk, túllihengnünk mindent kis apróságot. Nincs csalódás, várbörtön, sárkány, és a ló, amin megszöktetnek, nem töri fel a popónkat. Mert mi a Hercegek vagyunk!
Végtére is a gondolat teljesen jogos. 2010-et írunk. Az a nő, aki régen csak addig jutott volna, hogy kimossa egy multimilliomos naciját, az most ügyvezető igazgató egy multinacinál. Pénzt keresünk, önvédelmi tanfolyamra járunk és továbbképzésre. Ha Hófehérke ezt látná, megkörnyékezné a sikítófrász. És az még csak az egyik érv, hogy nem divat főhősnőnek lenni.
A másik oldalról nézve a Hercegnek nincs semmi problémája a mesében. Érzelmileg nem spilázza túl a dolgokat, így nem kell sírdogálva, magazinokat lapozgatva várnia, hogy megmentik. Csak sörözik a haverokkal, és amikor jön a telefon, hogy meló van, megmenti a csajt, játsza a hősszerelmest, miközben övé a fele királyság és a nő. A munkaideje pedig lejár a mese végén.
Kevesebb para. Több siker.
Látszólag nem nagy kunszt Hercegnek lenni. Persze, ott a sárkány, meg az égig érő paszuly a Királykisasszony lába között, de egy kis gyakorlással és némi taktikai érzékkel még egy mesében is le lehet vezényelni egy szürke hétköznapot.
Én döntöttem: elolvasom az Anyegint úgy, hogy ezúttal ÉN vagyok Anyegin. Cinikus vagyok, elszúrok egy-két dolgot, megbotránkoztatok, feszültséget keltek, és talán egyszer majd kellemetlen feszengéssel állok szemben a riválisommal egy vesztett csata után. De nem számít. Nekem szabad. Mert én vagyok a Herceg, aki azt csinálja, amit csak akar. És hogy mi lesz ennek a vége? Nos, Puskin nem fejezte be a történetet. Majd én megírom helyette.
És hepiend lesz.