Megblogondultam!

Az ARC óriásplakátokon idén is megmondják a frankót. Személyes vélemény, hogy évről évre egyre kevesebb plakáton látható igazán ütős gondolat. Az viszont vitathatatlan, hogy a feldobott téma idén sem kevésbé inspiráló.

Alberto, a Spanyol igazán öntudatos honpolgára anyaországának.

Épp az volt a nevetés tárgya, hogy ők mennyire másképp ejtik az angol, és igazából a spanyolon kívül bármilyen más náció szavait, neveit, így rajtuk kívül senki sem érti, mit beszélnek. És hogy ez a kommunikációs "szakadék" őket mennyire hidegen hagyja. Nekik tökéletesen megfelel, hogy minden szót azonnal "honosítanak".

Érdekes- mondtam-, hogy mi magyarok folyton idegen kiejtéseket próbálunk utánozni- sikertelenül. Ha a gyerek nem jól ejti ki a South Park rajzfilm címét, társai rögtön kinevetik. Ha egy felnőtt nem ismeri egy idegen szó ejtését, inkább meg sem próbálja, más utat választ a megértetéshez. Anyukám szájából úgy hangzanak "angolul" a számok egytől tízig, mintha egy távolkeleti bölcsességet fogalmazna meg. Apukám szájából pedig még a "divat" szó is úgy esik, mintha egy barkácsgépről beszélne. A szinkronszínészek hallhatóan görcsöt kötnek a nyelvükre, amikor kiejtik a nevekben található kettős mássalhagzókat, és majd' belefulladnak, amíg a megfelelő hangsúly és egy-egy hang elnyelése sikerül. Még a tévéműsorokat is külföldről hozzuk, mert hisz a sok külföld- majmoló embernek mi más felelne meg? Sőt, az egyik magyar sör nagyon magyar szellemiségű reklámja is csak gyenge másolat.

Szánalmas.

Mert mi így is menők vagyunk- mondja nevetve Alberto.

Talán épp ettől "menők". Mert nem próbálnak utánozni másokat. Önmagukat adják. Felvállalják az országukat, a nyelvüket, a temperamentumukat. Talán tudják, hogy az önbizalom a legjobb országimázs.

Tiszta sor, nincs tengerünk, így tengerpartunk sem, nem süt itt olyan gyakran a nap, tipikus háborús elnyomott fejünk van, és azt állítjuk, hogy joggal; sok a "semmirekellő" és a pesszimizmusunk következtében megvan az a tanulság minden nap, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgással haladunk a szakadék felé, de győzelemittassá tesz a tudat, hogy legalább "bejött", amit szajkóztunk.

Szóval Én hol élek?

Egyesek szerint Európa keleti, mások szerint nyugati, szerintem középső részén, ahol az emberek döglött lovon vágtatnak és visszafelé nyilaznak, ahelyett, hogy előre néznének. Visszasírják az elmúlt politikai rendszereket, pedig lövésük se volt, hogy működött, de akkor épp fiatalok voltak, és most azt várják, hogy erős karjukat, régi szerelmeiket egy új politikus régi ideológiái hozzák vissza. Mert a jelen egy kalap szar, csak a múlt érdekes, mert minél messzebb van, annál könnyebb kiszínezni. Okosak, szépek, bátrak vagyunk, csakhogy a szomszéd Jóska miatt mindebből szar se látszik. Na de majd holnap....

Én tipikus magyar vagyok. És nem vagyok büszke rá. Azzal együtt sem, hogy fél Hollywood Kőbányáról származik, legalább egymillió évnyi magyar történelmünk van, és itt élnek- halnak-esznek-hánynak halomra a legjobb nők.

Meg kéne állni egy pillanatra. Venni egy nagy levegőt. És felvállalni minden jót és kevésbé jót, ami azzal jár, hogy magyarnak születtünk. Csak hogy könnyebb legyen, nevet is adok az országimázsnak (minen anarchista szándék nélkül): Magyarország királyság!

És persze minden a nemzetlakó egyén fejéből indul el világhódító útjára. Úgyhogy azt a testrészt tessék kérem használni.