Nagyon rafinált vagyok, tudom. Hatalmas izommunkával blogoltam viszonylag(?) rendszeresen, amikor nem is lett volna időm rá. A poént pedig lehagyom a nagy semmittevés közepette. Ezek után úgy érzem, hogy tartozom annyival három becses olvasómnak:), hogy elmesélem a "poént" is: magát a finálét. És persze az ezzel járó következményeket.

A magyar szóbeli érettségi után kissé leharcolt voltam ugyan, de messze nem adtam fel. "Gyerekjáték lesz"- gondoltam az írásbelik súlya alatt. Tévedtem. Volt az egészben valami "Tanárúr én készültem" feeling. Pedig én tényleg. De mintha ez nekik "nem jött volna le". Mivel a magyar emelt szóbeli már megvolt, marat a német és a töri. A törire úgy gondoltam, mint egyszínű Rubikkocka kirakására. Majd ügyködök valamit, aztán már meg is oldottam a feladatot. A német viszont nagy kihívásnak ígérkezett. Életemben nem voltam még így begazolva. Még sosem beszéltem németül, nem értettem, hogy akkor most miért kell ezt. Elvégre nekem semmi további tervem nincs a némettel. Sőt, németekkel sem. A német csokiról is lemondok, ha muszáj...

Hétfőn kezdődött a nagyszabású rendezvénysorozat. Annyira nagyon gimnazistának éreztem magam. Meg 4gyerekes szoptatós anyának, aki egy munkanélküli program keretében érettségizik. Az átlagéletkor a megnyitón ugyanis kb 16év volt. Azanyátok- mondtuk többen, miközben bizalmatlanul fürkésztük a 47 db gyereket, akik 9-10.es létükre már előrehozottaznak. Nem az a gáz- mondta az egyik véletlenül korombeli csaj-, hanem hogy a legtöbb kis mocsoknak ez már a 2. érettségije lesz. Mivan, annyire nem megy semmi a Cartoonon, fiatalok?-gondolom magamban keserűen. Meg azt is, hogy mi a büdös francot fogok csinálni az életben, ha leköröznek a tőlem minimum 3 évvel fiatalabb, hajtós, túlokos, koravén többiek??

De megnyitottunk végre- fél órás késéssel. Csak álltam remegve a tanári karral szemben és próbáltam az illetékeseimmel kontaktot találni. Reggel 8 volt. Hogy is várhattam én hülye, értelmes arcokat. Mindenki az ilyenkor szokásos szertartásos tekintetét viselte, amit egy év után a kora reggeli kelést követően porolt le, hogy aztán sietősen magára kanyarintsa kifelé menet... A magyar emelt szóbelit közzé tették. Alle cuzammen 80%, 5ös. Kihúztam magam. Mikor jöttek a 100%os szóbelik, már kevésbé volt egyenes a gerincem. Mikor ugyanezt az eredményt előrehozottazó 10edikes fiúval közölték, komolyan elszégyelltem magam. Mi a francot keresek én itt?!

Forduljatok fel!- ordítottam kedves mosollyal, hangtalanul, miközben felfordult a gyomrom a megnyitót követő eligazításon. Utolsó! Legeslegutolsó! Én! Meg kellett érnem ezt a napot!

Remegő térdekkel hazaérve elhatároztam, megtanulok németül! Mivel nem találtam otthon sem tanulást elősegítő huszonegyedik századi csodaketyerét, sem nem találtam rokongyerek óvodás Superman jelmezét, amivel megmenthettem volna 24óra leforgása alatt saját magamat s a világot, no meg jött mellé a lesúlytó tapasztalás is;ráeszméltem: nem tudok németül továbbra sem. Akkor sem, ha egy egész érettségi bizottság szeretné.

Ezzel a tudattal és még mindig remegő térdekkel haladtam az iskola felé- az osztályból az utolsóként. Közben bajlós sötétség ereszkedett a városra, s minden lépésemre egyre több esőcsepp felelt. Basszus-nyögtem, miközben a blúzomat stíröltem, hogy milyen mértékben válik a víz hatására publikussá a melltartóm. Végül én, a majdnem áttetsző öltözetű céda, elértem a szóban forgó oktatási intézmény bajáratához, ahová okosnak tűnő, viszont nyugodtnak a legkevésbé sem mondható arcizomzatállapottal tipegtem be. Mogorva portás bólintott. Reméltem, hogy nem a hóhérnak ad le rejtjeleket. Már mindegy- gondoltam.

Miközben a barátságtalan márványon kopogtam a tűsarkúmmal s.o.s. jeleket a vizsga helyszíne felé, megpillantottam Kedves Némettanárnőt. Ki tudja, miért, alig akad ebből az embertípusból kedves. De ha valaki, hát ő kedves.

Mivel az írásbelim teljesen véletlenül, mi több! csodával határos módon erős 4es lett, megörült nekem, és biztosítékot kért, hogy szuper szóbelit hallhat végre. De én visszarántottam a realitások talajára. mire ő bátorított és közreműködéséről biztosított. Ettől új erőre kaptam, amit fel is használtam arra, hogy felmásszak a töérdek lépcsőfokon, amik a váróba vezettek. Ott már leérettségizett osztálytársak nevetve bíztattak, hogy a németet még a tőlem kevésbé összetettebb jellemek is megúszták bukás nélkül, szóval "ne szarjá' beeee". Közben jött Erdélyi Ember, a töritanár, akivel rögvest összesúgtunk páran, hogy mely tételeket húzták már ki, és mik rejtőznek még az asztalon. A következtetéseket levonva azért még átnéztem pár tételt.

Sorra jöttek ki a felderült arcok, akik többségében azt kiáltották felszabadultan: "Leérettségizteeeeem!" "De én még nem, köcsög!"- mondtam volna ezen boldog ifjaknak szelíden, miközben levetem őket a Taigetoszról. De a vizsgadrukk erősebb volt az én fejletlen izomzatomnál. Maradt hát a para. Amikor végre sorra kerültem, már kizárólag felszabadult emberek vettek körül, így addigra már egy kissé én is ellazultam. Épp a ruhákról csevegtünk, amikor be kellett mennem.

A német elég érdekes volt. Kedves Tanárnő kérdezgetett, én bizonytalanul válaszolgattam. Zavaromban még azt sem értettem, hogy azt szeretné, ha húznék egy tételt. Szóval döcögős volt, de túléltem. Majd odaléptem a töri tételekhez, ahol ErdélyiEmber mosolyogva, egy-két poénnal kísérve megkért, húzzak egyet. Persze azt húztam, amit nem akartam. Még szerencse, hogy a vizsgadrukktól éles női intuíciómnak köszönhetően azt a tételt olvastam el a váróban a legtöbbször. Alig volt időm kidolgozni, meg térképezni. A forrást meg nem is nagyon értettem. Erdélyi Ember erca is egyre kétségbeesettebb lett, ahogy telt az idő, ez sem dobott rajtam sokat. Dolgom végeztével(??) kiültem a tanárok elé (drága töri szakos igazgatóhelyettest csókoltatom), és mivel Főnök igen határozottan célzott arra, hogy baromi nagy késésben vagyunk és mindenki unja már a szitut, hát belehúztam. Öt perc alatt ledaráltam az egészet. Kicsit meg voltak lepve. Persze nem adtak plusz pontot azért, mert gyors voltam. Utolsó előtti fiúval- aki a mindenkori szabályoknak diákként elkötelezettje, végighallgatta a feleletemet- megkönnyelbülve ballagtunk ki a teremből. Töriszakos unott sóhaj kíséretében elénk kanyarodott a küszöbön, és válla fölött kimondta a tanulságot a mese végén: Na csak sikerült leérettségizni. Ezen bölcsesség tudatában hazamentem, anyu megsimoggatta a buksimat, majd kómába esve hevertem el az ágyamon.

Másnap ismét ugyanaz az iskola várt, de most az indulás unott megszokásához hozzácsapódott a bizsergető érzés: utoljára megyek! Ültünk a pad tetején, harisnyás- tűsarkús lábunkat lóbáltuk, élménybeszámoltunk hevesen. Aztán ahogy telt az idő, egyre kevésbé voltunk lelkesek. Hadmennyünkmár....- nyögte a teremnyi kék-fehér ember, de ez oly keveseket érdekelt. Tanár ugyanis nem jött.

Végre aztán megjelent Fönök. Szürreális hatást keltett, ahogy fekete öltönyében, szertartásos félmosollyal állt előttünk. Többen felálltak, mások a táskájuk után kotorásztak. Indulhatunk?- kérdezte valaki.

-Sajnálom, gyerekek, de az egész rendszer leállt, nem tudjuk kiadni az érettségiteket. Az előrehozottasoknak köszönjük a jelenést, majd az évzárón megkapják a törzslapot. Na, öltözni!

Köpni nyelni nem tudtunk. A k**** annyukat- hangzott a fogak közül halkan. Egyszer kéne egy évben működni, és még az sem sikerül... -Ti meg várjatok, majd kiderül, mi lesz a rendszerrel. Fél órát ígértek. Ha akkorra sem lesz jó, megbeszéljük, mikor kell bejönnötök az érettségitekért- jelentette ki irányunkba határozottan Főnök, azzal elviharzott.

A nyüzsgő terem előbb morajlani kezdett, majd elhalkult. Repülőtéri váróvá vált, ahol az utasokkal most közölték, nem juthatnak haza. De vissza sem mehetnek már.  Két ország közt rekedtünk. Búsan lehajtott fejek, halk pusmogás, néhány padon fekvő alak, ideges ide-oda lépkedés. Ez is csak velünk történhet! Nem is mi lennénk, ha nem lenne valami gixer!-hangzott később a szinte azonos vélemény.

Háromnegyed órával később ismét Főnök jelent meg az ajtóban. Elindult a rendszer, de nagyon lassan megy- mondta. Vegyes érzelmek fogadták a nyilatkozatot.

Én és még két lány meguntuk a várakozást- fogtuk a holminkat és eltipegtünk a legközelebbi kocsmába kávézni. Kissé furcsán néztek ránk, de akkor ez érdekelt minket a legkevésbé. A hangulatos zene és a kávé jó kedvre derített minket, és az iskola felé már nevetve- és némiképp kocsma szagúan lépkedtünk. Persze még akkor sem volt semmi fejlemény. Az osztály pedig akkorra négy felé szakadt. A még mindig a váróban ücsörgő, narancslevet ivó, pogácsát majszoló csapatra, az iskola előtti lépcsőn depiző néhány emberre, az út közepén hülyéskedő fiúkra és a mi kiterjedt lány csapatunkra, akik egy nagy fa árnyékában nevettünk- a fiúkon, sőt, összebarátkoztunk egy szimpatikus spániellel is.

Így telt- múlt az idő. Végül, olyan este nyolc tájékán elindulhatott a díszes társaság a záró értekezlet irányába. Volt ott aztán nagy öröm, néha nagy sírás, pezső, sok jótanács, gratuláció.

Aztán átvágtattunk az érettségi bankettre, ahol mindenki boldog volt és féktelen, na meg egy kicsit részeg. Az egész szélviharból csak pár fénykép maradt, ami talán nem is létezik, mert senki nem látta még őket, és a fülekben még visszacsengnek egész éjjel ordított dalok és az egész..azérettségiafehérblúzok,boros kólák,vodkadzsúszokkövérlányokkényeztetteksosemláttamnáluk szebbetrádvártamhogyálmodjrólamahogyénisrólad.....

Azután felébredtem. Kicsit kótyagosan, de érett(ebb)en. Túl vagyok rajta. Nyolc évnek vertem a seggére tegnap éjjel. És egy pillanatra sem veszítettük el az illúziót, hogy az egész csak egy hülye játék.

Felemás érzelmekkel vártam a ponthatárokat. Nehogymá' nevegyenek fel/ nem fognak felvenni, mert a 378 pont kevés az én "felelj meg magadnak, ha tudsz" jelöltjeimnek.

Végül efeszre vettek fel. Megyek Pestre, a Kodolányira. Fogalmam sincs, hogy mire lesz ez a kommunikációsdi nekem jó. Meg hogy hogyan nem fogok én, a kisfalusi lány elveszni a rengetegben.  Vigasztal, hogy ha az első helyre vettek volna fel, akkor is hasonlóan éreznék talán.

Csak egy dolgot kívánok magamnak. Ne hiányozzon a gimi. Az azt jelentené, hogy a pokolra kerültem:)