Megblogondultam!

Különös állapotban vagyok. A hosszú, mély álomból való ébredezés időszakában. Csak pislogok, és keresem a helyem, mint amikor a pillangó felébred a bábban, és rájön, hogy nem hernyó többé. Egy évvel ezelőtt még teljesen más volt az életem. Legfőképp azért, mert másképp gondolkodtam, illetve más színű és dioptriájú szemüveget viseltem, amikor szétnéztem magam körül. Sok mindent nem láttam.

Nem láttam a tulajdon családomat. Azokat az embereket, akiket utazásom egy jelentőségteljes szakaszában azért választottam, hogy megismerjem őket, és segítsenek életfeladatom teljesítésében.

A folyamat nagyapám betegségével kezdődött. Tudattalan közeledés volt a válasz mindenkiben. Amolyan elfordított fejjel történő oldalbabökés. Megszülettünk egymásnak.

Aztán október végén megdőlt az állítás, miszerint "rossz pénz nem vész el". A szívós öreg elment. És halálával megtanított engem búcsúzni, elengedni. Fél napig ültem a szobában, ahol a teste feküdt. Először megrázó volt. Aztán olyan alaktalan, bűvös-bódító borzongás szállt a fejembe, mint amikor lassan nyitják az ajtót a filmen. Majd egészen megszoktam. Végül pedig ránk telepedett valami nyugodt, cinkos közös-érzés: hát itt vagyunk. Épp csak nem kártyaparti volt, vagy estebéd.

A háromnapos tudat, hogy ott fekszik a házunkkal szembeni halottasházban, elhozta a temetés napját. Nagyon rosszul viseltem. A már puhára locsolt talajban akkor elkezdtek csírázni a családi szeretet magvai: egymásba karoltunk, puhábbak lettek a szavak, volt "kérem" és "köszönöm". És akkor egy nagy, barokk pillangó telepedett az állványra, amire még nem tették ki a koporsót. Végignézett rajtunk és büszkén vette tudomásul, hogy neki van a legirgylésreméltóbb családja. És az összetartásukat éppen ő járta ki a Jóistennél a szenvedésével.

Azóta több, mint egy hónap telt el. Rendszeresen beszélek azokkal, akikkel évek alatt egy szót sem. Csodálkozva vesszük észre, mennyi tulajdonság és történet egyezik az életünkben. Egyformák vagyunk. Talán épp ezért viselkedtünk éveken keresztül tükrökként. És talán épp ezért leszünk a legjobb tanárai egymásnak, amikor végleg egymásba oldódunk, és megszűnünk különböző korúnak, családi állapotúnak, lelkületűnek lenni.

Így történt, hogy mára családban gondolkodom. Zárt közösségben, ahová tartozni a legnagyobb megtiszteltetés a világon. Büszkén mondhatom, hogy egy olyan társaság tagja vagyok, ahová csak születéssel lehet bekerülni, de még a halállal sincs kizárás, ugyanis a tagság örökös.