A helyszín most épp Sopron. Egy csinos kis albérlet kisebbik szobája. (Mert hogy nagyobb is van neki- nagyon klassz.) Nézem, ahogy a régi barátaim apró facebook profilképpé zsugorodva néznek rám olyan idegenül, mintha csak túl sokáig bámultam őket és ennek folyományaképp álmomban megannyi intarziás illúziót bontott ki az elmém, menyek felébredve megtörtént múltként sejlenek fel a reggeli kávégőzben.
A novemberi hideg megcsípi az arcom, miközben a cigarettát szorító kezemmel hátrébb fésülöm a hajam az arcomból. Elképzelem, milyen lehet másütt. Annyi helynek mondtam már pát és még több embernek intettem búcsút könnyedén olyan dolgokat ígérve, amiket egy pillanatig sem gondoltam komolyan. Milyen jó, hogy nem maradtam ott. Mennyit mentem, bandukoltam, futottam, lötyögtem, kóvályogtam, meneteltem azóta. Visszanézni is fárasztó.
Fizető mozinézőként figyelem, ahogy kilépnek az emberek az életemből. Belépnek újak is, persze, de....
Kiküldök az Univerzumba egy kívánságot. Talán Karácsonyra meghozza a Jézuska. Egy barátot szeretnék, aki őszinte, valóban szeret és azért aki vagyok. Szeret mások megvetése és értetlen szemöldökráncolása helyett. Szeret mint embert. Utat mutat. Úgy érzem, kicsit eltévedtem. Nem én haladok, csupán az idő. Érzem az űrt.
Kérlek, Istenem, segíts kitölteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.