Megblogondultam!

"Két dolgot nem bírtam elviselni világ életemben: hogy egyedül vagyok és hogy van valaki velem."- énekli a Heven Street Seven rendületlenül. Újra és újra lejátszom ezt a számot, mert szívemből szólnak- nemcsak a magnóból.

Nem egyszerű. Egyik pillanatban a bennem szunnyadó hétévesnek a szívébe hasít, hogy velem nem akarnak játszani a többiek. Máskor meg örülök, hogy nem kell mások baromságát hallgatnom.

Egyesek könnyedén variálják az emberi kapcsolataikat- ezzel épp az "emberi" jelzőt radírozva ki gondosan a jelzős szerkezetből. Ellenségből barát, barátból ellenség, ahogyan a szél fordul. Taktikusok. Életrevalók. Kurvák.

Mások önzőségből fantomkapcsolatokat tartanak fenn. Hogy érdekeiket érvényesíthessék, vagy épp, hogy égő bűntudatukat altasság. "Mert én ilyen emberséges vagyok, LÁTOD??" akasztják a legszerényebb mosollyal a villódzó órásplakátot a nyakukba, majd időnként megjegyzik, hogy bizony nehéz az élet....

Bizonyos kapcsolatok nem bírnak végetérni. Rothadnak, forognak, kínlódnak, megesznek más kapcsolatokat is, s megrohasztanak mindent maguk körül, de makacsul túlélnek.

Megint más kapcsolatok nem bírnak megszületni. A kölcsönös szimpátia szülőcsatornájában halnak meg ez utóbbiak a távolság, a kor, a nem, az és, a vagy, a de miatt.

Sok természetellenes kapcsolat él ebben a világban. Talán nem csak a fizikai környezetben kellene tudatosnak lenni. Az emberi kapcsolatokat is szelektíven kellene gyűjteni. Mert bár most különösen hangzik, de az iszapkatasztrófához hasonlóan előbb-utóbb öntudatlanul felépített kapcsolataink is elárasztanak és szép lassan megfolytanak minket. Elég egyetlen egy negatív dolog az életben. Egyetlen egy.

Mostanában különösen foglalkoztat a téma. Mert azt a szörnyű kritikát kaptam, hogy nem tudom kezelni a kapcsolataimat. Azóta folyamatosan jár az agyam. De mindig ugyanarra jutok. Én csinálom jól. Jelentéktelen információ, hogy hány ismerősöm, és hány barátom van, s hogy ezzekkel az emberekkel számszerűsítve hányszor találkozom, hol, mikor, és milyen színű itallal öntünk le milyen mintájú asztalrítőt. A lényeg egy: szívből vagyok velük. Nem kötelességből. Nem direkt. Nem szánalomból. Nem önzésből. Nem érdekből. Csakis szeretetből.

Ezért ha már nem érzem, hogy az a kapcsolat ad, s benne én is adni tudok, akkor felállok az asztaltól. Nehéz és keserű olykor ez a feladat. De kötelező. Talán a másik nem is mindig érti. De az még semmit sem jelent, mit ért a másik, vagy mit nem. Az Életet úgyis csak visszatekintve tudjuk megérteni- én legalábbis így vagyok ezzel. Áldás vagy átok, nekem tetszik a rendszer.

Ő is meg fogja érteni egyszer, ahogy én is rájöttem, miért lépett ki ez vagy az az életemből. Szemétség? Önzőség? Gonoszság? Nézz rá évek múlva, és meglátod, hogy nem az. Talán egy ember életében a leghelyesebb döntés az, hogy hagyja elmenni azt az embert, akit kell. Nekem is sokan hiányoznak. De nincs visszaút. Nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba...

Talán örökké bennem marad az összes kettősség. A tásaság és a magány iránti vágy. Az ész- szív harc. Az ikrek- mérleg háború. A gyermek- felnőtt szembenállás.

De egy biztos. Megtaláltam azt a Társat, akivel sziklaszilárdan érezzük a legkülönlegesebb dolgot, amit ember ember iránt érezhet:

Én csak Őt vagyok képes elviselni, és Ő csak Engem bír ki....:)