Megblogondultam!

Újabb kis zacskónyi örömkét fedeztem fel magam körül- hivatalosan. Merthogy a helyszín ismét az iskola.
Nyakkendős Úr nyugdíjas tanár, de az a későn érő típus. Ezért is kedvelik annyira a  korabeliek: a tizenévesek. Néha azért ordít, mint a türelmét vesztett oroszlán (jeti?), de nem ez az általános.
A hétköznapi az, hogy ámulatosan nagyfokú műveltségéből tökéletes füzért alkot, ezt adja elő 45 percben. Lazításképp hobbijába is beavat: feltesz néhány kérdést a Legyen Ön is milliomos című füzetkéjéből. Ha pedig még mindig nem tapsikol a nagyérdemű kisdiák, akkor fejenáll a padon, vagy- és ez egyes kicsinyes, ám nagyképű földlakók szerint a legnagyobb szentségtörés- a tanári asztalon is bemutat egy-két mutatványt.
Engem már sajnos nem tanít. Illetve mégis. Ugyanis függetlenül attól, hogy épp milyen óránk van, vagy akárkinek milyen órája van akárhol, Nyakkendős Úr a mutatópálcájával integetve kedéjesen besétál a terembe, és kötetlen beszélgetésbe kezd. Két eset lehetséges ekkor. Néhány perc (egyoldalú) csevej után rádöbben, hogy ő igazából nem is ide akart jönni, és integetve, nagymosollyal kisétál, vagy...marad:)
Ez akkor lehetséges, ha mint az iskola hivatalos fotósának, rendeléssel kapcsolatos kérdése van, vagy amikor a tájfutó lányokat az edzés időpontjáról tájékoztatja.
Ezen okból csöretett bele egy matek óra kellős közepébe. Apró Nénike éppen számokról szeretett volna mesélni.
- Ez tűrhetetlen! Ez..ez...- hebegte, s kapkodta a levegőt, amint meglátta a hívatlan vendéget.
- Nyugi Katikám!- kopogtatta meg Apró Néni feje búbját Nyakkendős Úr a piros mutatópálcával.
Erre Apró Néni még gyorsabban kapkodott levegő után, és  tovább dohogott magában. Mi csak nevettünk a groteszk  életképen. Visszafordult még háromszor- négyszer az ajtóból valamilyen indokkal- újabb derültséget keltve ezzel. Majd végül nagy bánatunkra kiment. Apró Néni pedig el volt bűvölve, hogy a diákjai milyen jókedvűek a matematikától...
Hasonlóképp zajlott egy másik alkalommal az irodalom óra. Éppen József Attila költészetének főbb jellemzővel ismerkedtünk, amikor Nyakkendős Úr megjelent az ajtóban.
- Hel-ló, hel-ló- üdvözölt minket szórakozottan.
- A szokott időben indulunk, értem?
Az illetékesek mosolyogva bólogattak.
- No jó...- morogta, és az ajtó felé indult. Pedáns tanárnő arcán már épp kezdett helyre állni a rend, amikor Nyakkendős Úr hirtelen visszafordult az ajtóból.
- Amúgy lehet képeket rendelni. Értem?
Pedáns tanárnő arcán halvány pír derengett.
- De ha nem akarnak, akkor is szóljanak, értem?- oktatott, s hogy szavait nyomatékosítsa, néhányunk vállát megkopogtatta pálcájával.
Mosolyogva bólogattunk. Pedáns tanárnő vérnyomása bizonyára felszökött: gyorsabban lélegzett, arca egyre pirult. Nyakkendős Úr hüvelyk- és mutatóujját összecsippentette, szemöldökeit magasra húzta, a pad fölé hajolt, és aprókat kopogott rajta a piros mutatópálcával.
- Hányat kopogtam?- kérdezte halkan. A helyes megfejtő vállához érintette a pálcát, és rákacsintott, ezt hanggal is illusztrálta.
- Na helló...-indult újra az ajtó felé. De most még a kilincsig sem jutott. Hirtelen ötlettől vezérelve ismét visszafordult, és az első padnál termett.
- Amúgy mit vesznek?- kérdezte kíváncsian.
- József Attilát, tanár úr...- mondtuk.
- Az nagyon jóó!- ujjongott fel Nyakkendős Úr- Tudják melyik a legszebb verse? Amiben azt írja (s itt igen lírai hangnemre váltott): "bárányganéj a havon". Gyönyörű kontraszt, nem igaz? Ahogy a báránykaki....
Pedáns tanárnő egy leopárdugrással Nyakkendős Úr háta mögött termett, és tenyereivel erélyesen tolni kezdte kollégáját az ajtó felé.
- Jólvan, örülünk, hogy itt voltál...- mondta Pedáns tanárnő, tette ellensúlyozása képpen.
- Ne olvassam fel a verset?- kérdezett vissza az ajtóból széles vigyorral Nyakkendős úr.
- Nem kell, köszönjük!- csukta be az ajtót az orra előtt Pedáns tanárnő.
Mondanom sem kell, hogy azon az órán sem szomorkodtunk:)
Emellett szünetekben is rettentő felkészült természetéből adódó bohózataiból. A folyosón történő köszönés például olykor így hangzik: Jó étvágyat! Aztán néhány lépés után megáll és elmereng: Nem is evett...
Az egyik osztálytársnőmet, Dórit pedig kikérdezte, hogy ismer-e egy lányt, aki teljesen ugyanúgy néz ki, mint ő. Az illető hasonmás vezetéknevét nem tudta ugyan megmondani, de arra tisztán emlékezett, hogy valamilyen Dórinak hívták...
Íme hát egy bohókás marslakó a savanyú földlakók között! Akit annyira szeretnek a diákjai, hogy majdnem hivatalos fanklubbja is van. Lám, nem mind hülye, aki sokszáz évesen is iskolába jár...Limitált példányszámban bár, de léteznek. Ha nagy leszek, kapnak rezervátumot.
Nyakkendős Úr is felkerül tehát az "optimista diák vagyok- avagy oázisok az oktatás sivatagában" nevezetű listámra:
2. Nyakkendős Úr

Ma Pesten kellene lennem, csinos ruhadarabokat próbálgatnom és késő délután sok tele szatyorral hazaesnem. Ehelyett szrájkolnak. Nem a butiktündérek, hanem a vonatmozgató bácsik/nénik. Meg le is vagyok épülve. Most kivételelesen nem a hátam, a térdem vagy egyéb ide ki nem írandó egészségügyi problémáim tornyosultak a fejem fölé(jó is manapság fiatalnak lenni!). Inkább gazdagodtam, ami a kórtörténetet illeti. Vasárnap akkorára dagadt a kékebbik szemem héjja, hogy akár még úgy is tűnhettem, mint egy megvert. Pedig nem. Doktorbácsi szerint árpa. Hiszek neki. 10tojásért nem ferdítené el a tényeket. Bizonyára.
 Önfeledten baktattunk kifelé a rendelőből, a szabadba, a friss levegőre, a napra, a tavaszba. Mondanom sem kell, hogy nem hatott meg minket az ilyenkor szokatlan átlaghőmérséklet, amikor sietve elénk vágtatott a tapasztalás (gyógyszert szedek): nem csak a nap ragyogott órák óta, hanem az autó világítása is. Akku gémóver. Csak ültünk a tényektől leforrázva. Lassan győltek körénk az emberek, mint szagra a dögevők. Percek alatt nőtt ki a kisfalusi betonból 3 önkéntes autószerelő.
- Aszonygyahogy hogyishíjják...-hallottam jobbról.
-Várjá Jóska, nem a pozítív, a negatív!- szólt valaki balról.
- Az a izéja...! Ottan néccsakaha!
- Nemmongyamá, a pozítva negatív!
Így történt, hogy két órán keresztül operálták a jó öreg négykerekűt. Végül aztán beindult. Remegve indultunk útnak, és megesküdtünk magunkban, hogy nem kapcsoljuk le a gyújtást soha többé. Vagy legábbis amíg haza nem érünk.
A fenti tényekből kiindulva jobb is, hogy nem mentünk vásárolni. Lehet, hogy nem jártunk volna jobban ott sem. Így hogy életképtelen a vasút, biztos is. Először a munkabeszüntetők és Szakszervező miatt morogtam. Aztán rájöttem, hogy nem is nekik kellene másképp gondolkodni, hanem Állam bácsinak.
Például a nagyvállalatoknak ajándékozott adómentes éveket a felére is lehetne csökkenteni. Annál is inkább, mert ezek a rafinált külföldiek már eleve úgy építkeznek, hogy záros határidőn belül fel tudják szedni Leányvállalatot, hogy nyoma se maradjon, kinőhessenek viszont a földből más országokban újra. Lehet, hogy nem jól látom, és ez nem is lehúzás. De lehet, hogy jobban járnánk (vagy legalább valakik, többen), ha az állam akkor adna adómentességet ,és egyéb kedvezményeket, ha a vállalatok a szállítandó bármijükhöz a Magyar Állam Vasutakat vennék igénybe. Bár tény, hogy sok település (pl Nógrádban kb 70%!) nem közelíthető meg vasúton, de épp ezért kellene legalább azokra a helyekre a teherszállításra az utaknál sokkal inkább alkalmas vasúton szállítani a terhet, ahol az lehetséges. Így nem lennének talán ezeken a szerencsés helyeken olyan állapotban az utak, ahogy vannak, s talán a lakók édes álmait sem zavarnák a polcon összekoccanó poharak, és a falon táncoló tükör. És talán még a MÁV is jobban állna. És ha a személyszállítás rendkívül összetett feladatát nem is sikerülne tovább gondolni, és gyakoltatban építgetni, legalább fizetéseket emelgethetnének, hogy MI, hétköznapi emberkék, bármikor szabadon döcöghessünk az olyan-amilyen-kocsikban. Amik legalább mennek.
De nem lesznek könnyelműen logikusak Országélen(táncolók), hiszen ők sem akarnak családon belüli viszályokat. Apóssal, öcsivel, saját magukkal kiszúrni bizonyos intézkedések által nem túl szép dolog. Ezért inkább nem is kérnek pénzt a gazdagoktól a Közösnek.
Innen nézve hülyeség. Onnan nézve teljesen logikus. Persze ezt csak én mondom, a félig világtalan, isten háta mögött élő gimnazista.

Csordogálnak visszavonhatatlanul kisfalusi péntek esték. Apró világom a kinyújtott jobb karomtól a balig terjed- tévé, számítógép, nasi. Három dimenzióban létezem tehát. Ritka eset. A tanulás- alvás kétpólusó szenvelgése lassan döcög a vége felé.  És a vég sem tart örökké. Ez esetben pláne. Pap is holtig. Hát még én!
De legalább már tavaszillat víziója kering a házak közt. Ez is valami azért. Persze csalás az egész- óriási méretű hajzatomat velem, és néhány őszi levélmaradékkal tépázott, röptetett, görgetett a fagyos szél. Óriási hajzat egyébként nem hétköznapi passzió. Tablókép ürügyén néztem ma ki úgy, mint akit elraboltak az UFOk, és egy komplett fodrászkellékes üzlet tartalmát a fejében felejtettek. Sebaj. Potom 4ezerért (plusz mogorva fodrász bére, akinek a puszta létemmel elcsesztem a napját- bár gondolom az egész élete lepergett a szeme előtt, amikor megtudta, hogy megváltoztak a hajammal kapcsolatos terveim) nézegethetem a képeket, és gyönyörködhetem. :p
Ennyi hát a mai nap mélyenszántó gondolatfolyama, Kedveskéim. És levonnám továbbá a konzekvenciát. A megtelepedő fejfájás ötlettelenséget, majd gondathiányt, végül fekete lyukat képez. Írok, amint meglátom a fényt. De lehet, hogy az lesz a jel, hogy nem írok. Aloha.

Néhány hónapja elénk tettek az oktatási intézményben egy kérdőívet. Kukacoskodó, ámde kevésbé célravezető kérdések voltak rajta. De volt köztük egy elgondolkodtató is. Miért szeretsz iskolába járni?- kérdezték a fekete betűk. Mi az önálló munkát sutba dobva (egyébként is az utolsó kérdés volt) hangosan tanakodni kezdtünk. Először a szövegértéssel akadtak gondok. Oximoronnak éreztük ugyanis az "iskola" és a titokzatos "sz" betűs szó egy mondatban történő alkalmazását. Nem is láttunk még ilyet soha. Talán ha ötödikben, vagy három- négy évvel ezelőtt teszik elénk. Válaszolgattunk volna sok mindent az eszbetűs kérdésre. Folyosón rohangálást, csúfolódást, világ méretű összetűzéseket egymással és a bésekkel, saját bagolyt (merthogy a "saját" fánkon aludt rendszeresen- ez azért jelent valamit), beöltözést farsangon, sulibulit, jóképű végzősfiút, és még sok mindent- talán a három sor nem is lett volna elég. De nyolc év alatt elkoptak a válaszok. És üresen maradtak a pontozott vonalak.
A mai napig nem jutott eszembe a bosszúságon és a csalódott rezignáltságon kívül semmi, amit én az iskolától kaptam. De ma egy előadást figyelve beugrott. Ez az! Egyetlen harmatcseppet szívok magamba a végtelen sivatag világtalanságában, évente egyszer! Amikor is olyan csodában van részem, hogy például láthatok, és hallhatok közelről egy írót, aki olyan bölcs és megnyugtató, mint maga a Könyv. S a Könyv titkokat árul el. A szavai betűk, és én csüngök rajtuk, és kapaszkodom, bámulok, kinyílok, kislányosan megilletődöm, elsunnyogok apró csalódással, s közben valahogy mégis a világ tetején....
Hallgatok szegedi forradalmárt '56-ból, és újra csak ámulok, hogy előttem az élő történelem egy karnyújtásnyira. És beszél világmegváltásról édesen és ékesen, és hévvel...! És ő valóban megtette, nemcsak elért egy buszt, vagy elcsábított egy asszonyt. Ő tényleg... megváltoztatta a világot! Találkozom a spiritualitással, ami megígéri, hogy jobb lesz a holnap. Lám, kívánd, és megkapod!
Ezeken a különleges napokon mindig kaptam valamit- ma utoljára. Bár volt köztük sok csalódás, és értetlenkedés, hogy mégis ilyet embereknek ilyen formán hogyan...de a nap végén ilyenkor- kivételesen- nem fecsegek kifulladásig. Csak lebegek valahol egy gondolatfelhőn, és szomjazom a folytatást. De nem lesz már. Legalábbis így nem. Talán egyszer, újra... Talán nem egy napba sűrítve, hanem apró morzsánként... Ezentúl majd nem a világ jön hozzám, hanem én megyek hozzá..
Megérte hát valahol mégis a sivatagban való állandó zarándoklat. Mert megtörténnek olykor ilyen enyhet adó hajnalok....
Leltárba is veszem hát rögvest az emléket, hogy el ne illanjon:
1. Balassi-nap

Tegnapelőtt kezdődött minden. Halk zümmögést hallottam a szobámban, mint amikor egy potrohos ki szeretne menni az ablaküvegen át. Csakhogy az ablakban nem volt senki. Meg is beszéltem hát magammal, hogy elhalasztom az ügy felgöngyölítését.
Tegnap azonban fény derült a titokra. A szőnyegemen szembe találtam magam egy szárnyas nagyobb-mint-hangyával. És mivel nem vagyok sem vegetáriánus, sem zöld (kivéve a szemem), ezért gonosz és kegyetlen módon zsebkendőbe folytottam az illető betolakodót.
Persze gondolhattam volna, hogy nem szeretnek ezek a lénykék magányosan szobát foglalni. Ma négyen néztek rám kérdőn, mit óhajtok. Fogtam Felvételi Tájékoztatót, és megkérdeztem tőlük, érdeklődnek-e esetleg a felsőoktatás iránt. Mindez rovarul kb így hangzott: puff! Ők erre illendően megköszönték a szíves érdelődést, és rögvest vissza is utasították, mondván, számukra ezek a tervek túlságosan nagyszabásúak. Fordítanék:  reccs! Azt már talán nem is látták "zavarukban", hogy közeledem a zsepivel...
Nem tudom, miféle kolóniával állok szemben, de már most érzem, hogy kb ilyen színvonalon várható a további társalgás. Amennyiben megtisztelnek.
A szünet nélküli zabálás jelentős részét pedig nem apró rezidenciám falai között kellene lefolytatnom. Talán:)

Jajj, mit tettem. Buta fejemmel cím nélküli bejegyezgetésekkel játszottam orosz rulettet abban a hitben, hogy biztosra megyek. Így egy nem kívánatos bejegyzést meghagyva a Petőfi rádiós véleményözönömet rúgtam fenékbe, hadd repüljön szegény, amerre lát. Azóta Bejegyzés ott kering valahol a nagy cybersemmiben, mint Lajka kutya(vagy ahogy a békés vidéki régmúltban felnőtt értelmiségi mondaná:Majka kutya). Talán visszatérnek egyszer... Azért nem fél lábon várakozom:)

Íme némi morzsa a már felszámolt blogomból. Vagy csak letöltöttem a netről valami zagyvaságot, nem tudom:) Íme hát a decemberi agymenés:

Mindenfelé könnyfakasztó dekoráció, villogó izék, angyalka alakú mizék...de a legvadabb a szomszédék műjégcsapja. Irígy is lettem rögvest:)
Teljesen kész van ez az ország.Mondjuk nem csak ez. November közepe óta mennek ezek a karácsonyi szirszarok, hogy micccccsoda jó nagy hangulata legyen a jónépnek december végére.  Persze az ellenkezőjét érik el az egésszel. Idén ráadásul megint havatlan lesz a szenteste. Felemelő.
Unokatestvér állított be tegnap pásztornak öltözve, többi pásztorral. Még ilyen házikó is volt náluk, meg minden. Igazi pap szalajtotta alakulat. El is énekelték profi módon, kívántak bort, búzát, békességet is. Aztán meg némi pénzt is a zacsiba. Amint átadtuk a dohányt, kissrác leül, számlatömböt előkap, megkérdezi, milyen névre írhatja, majd kitép egy példányt, s láss csodát! El vagyunk könyvelve, mint 500 kerek forint szíves-kedves adományozói. Beeeszaaarááás. Találgattuk utána, hogy mi a franc is volt ez ugyan. Lehet, hogy kedves jó papocska akarja tudni, hogy név szerint ki mennyit adott, aki meg nem üti meg a limitet, az jó keresztényi szokás szerint dögöljön meg a helyszínen. De persze az is lehet, hogy rafkós gyerkőcök huncut mosollyal adták át tavaly a bevételt, és hitfelelős néni...(nemtom ki a lebonyolító) azt gondolta:ejnye ördögfattyak, lesznek itten szankciók. És hopp! egyszer csak számlatömb.
Nagy családi evészeten(igen, mááár megint) felvetettük a szitut, várva az értelmes hozzászólásokat. Na, az épp nem volt. A családi tömegből valaki annyit fűzött hozzá a történtekhez, hogy (millió bocs, idézek): K**va anyád Gyurcsány. Én meg közöltem az illető rendbontóval, hogy szombat este, családi körben a mi házunkban, a semmiből ne politizáljon, ilyen módon pláne. Meresztgette a szemét. Hát bocs, de ezt a politika dolgot valahogy nem tudom tolerálni. Bárhová megyek, mindenütt ezzel a szar hatalmi harccal találom szembe magam. Ráadásul ezek a legnagyobb fanok a paprikajancsik az egészben. Mert hogy nem ők fognak a pártjuk győzelméből profitálni.Sőt, velük ugyanúgy kiszúrnak majd. Mert aki felért a lépcső tetejére, nem fog tovább egy percet sem foglalkozni a lépcsőfokokkal, akiken felmászott. Szegény lépcsőfokok, gondolom, akkor is ugyanilyen lelkesedéssel tapsolnak majd, és nevetnek majd fél órát késő politikus nulla viccein, és jóllaknak a szaloncukraival, és megcsókolják a lába nyomát. De lehet, hogy akkor már újra VV gyula lesz a megasztár Kisfaluban.