Újabb kis zacskónyi örömkét fedeztem fel magam körül- hivatalosan. Merthogy a helyszín ismét az iskola.
Nyakkendős Úr nyugdíjas tanár, de az a későn érő típus. Ezért is kedvelik annyira a  korabeliek: a tizenévesek. Néha azért ordít, mint a türelmét vesztett oroszlán (jeti?), de nem ez az általános.
A hétköznapi az, hogy ámulatosan nagyfokú műveltségéből tökéletes füzért alkot, ezt adja elő 45 percben. Lazításképp hobbijába is beavat: feltesz néhány kérdést a Legyen Ön is milliomos című füzetkéjéből. Ha pedig még mindig nem tapsikol a nagyérdemű kisdiák, akkor fejenáll a padon, vagy- és ez egyes kicsinyes, ám nagyképű földlakók szerint a legnagyobb szentségtörés- a tanári asztalon is bemutat egy-két mutatványt.
Engem már sajnos nem tanít. Illetve mégis. Ugyanis függetlenül attól, hogy épp milyen óránk van, vagy akárkinek milyen órája van akárhol, Nyakkendős Úr a mutatópálcájával integetve kedéjesen besétál a terembe, és kötetlen beszélgetésbe kezd. Két eset lehetséges ekkor. Néhány perc (egyoldalú) csevej után rádöbben, hogy ő igazából nem is ide akart jönni, és integetve, nagymosollyal kisétál, vagy...marad:)
Ez akkor lehetséges, ha mint az iskola hivatalos fotósának, rendeléssel kapcsolatos kérdése van, vagy amikor a tájfutó lányokat az edzés időpontjáról tájékoztatja.
Ezen okból csöretett bele egy matek óra kellős közepébe. Apró Nénike éppen számokról szeretett volna mesélni.
- Ez tűrhetetlen! Ez..ez...- hebegte, s kapkodta a levegőt, amint meglátta a hívatlan vendéget.
- Nyugi Katikám!- kopogtatta meg Apró Néni feje búbját Nyakkendős Úr a piros mutatópálcával.
Erre Apró Néni még gyorsabban kapkodott levegő után, és  tovább dohogott magában. Mi csak nevettünk a groteszk  életképen. Visszafordult még háromszor- négyszer az ajtóból valamilyen indokkal- újabb derültséget keltve ezzel. Majd végül nagy bánatunkra kiment. Apró Néni pedig el volt bűvölve, hogy a diákjai milyen jókedvűek a matematikától...
Hasonlóképp zajlott egy másik alkalommal az irodalom óra. Éppen József Attila költészetének főbb jellemzővel ismerkedtünk, amikor Nyakkendős Úr megjelent az ajtóban.
- Hel-ló, hel-ló- üdvözölt minket szórakozottan.
- A szokott időben indulunk, értem?
Az illetékesek mosolyogva bólogattak.
- No jó...- morogta, és az ajtó felé indult. Pedáns tanárnő arcán már épp kezdett helyre állni a rend, amikor Nyakkendős Úr hirtelen visszafordult az ajtóból.
- Amúgy lehet képeket rendelni. Értem?
Pedáns tanárnő arcán halvány pír derengett.
- De ha nem akarnak, akkor is szóljanak, értem?- oktatott, s hogy szavait nyomatékosítsa, néhányunk vállát megkopogtatta pálcájával.
Mosolyogva bólogattunk. Pedáns tanárnő vérnyomása bizonyára felszökött: gyorsabban lélegzett, arca egyre pirult. Nyakkendős Úr hüvelyk- és mutatóujját összecsippentette, szemöldökeit magasra húzta, a pad fölé hajolt, és aprókat kopogott rajta a piros mutatópálcával.
- Hányat kopogtam?- kérdezte halkan. A helyes megfejtő vállához érintette a pálcát, és rákacsintott, ezt hanggal is illusztrálta.
- Na helló...-indult újra az ajtó felé. De most még a kilincsig sem jutott. Hirtelen ötlettől vezérelve ismét visszafordult, és az első padnál termett.
- Amúgy mit vesznek?- kérdezte kíváncsian.
- József Attilát, tanár úr...- mondtuk.
- Az nagyon jóó!- ujjongott fel Nyakkendős Úr- Tudják melyik a legszebb verse? Amiben azt írja (s itt igen lírai hangnemre váltott): "bárányganéj a havon". Gyönyörű kontraszt, nem igaz? Ahogy a báránykaki....
Pedáns tanárnő egy leopárdugrással Nyakkendős Úr háta mögött termett, és tenyereivel erélyesen tolni kezdte kollégáját az ajtó felé.
- Jólvan, örülünk, hogy itt voltál...- mondta Pedáns tanárnő, tette ellensúlyozása képpen.
- Ne olvassam fel a verset?- kérdezett vissza az ajtóból széles vigyorral Nyakkendős úr.
- Nem kell, köszönjük!- csukta be az ajtót az orra előtt Pedáns tanárnő.
Mondanom sem kell, hogy azon az órán sem szomorkodtunk:)
Emellett szünetekben is rettentő felkészült természetéből adódó bohózataiból. A folyosón történő köszönés például olykor így hangzik: Jó étvágyat! Aztán néhány lépés után megáll és elmereng: Nem is evett...
Az egyik osztálytársnőmet, Dórit pedig kikérdezte, hogy ismer-e egy lányt, aki teljesen ugyanúgy néz ki, mint ő. Az illető hasonmás vezetéknevét nem tudta ugyan megmondani, de arra tisztán emlékezett, hogy valamilyen Dórinak hívták...
Íme hát egy bohókás marslakó a savanyú földlakók között! Akit annyira szeretnek a diákjai, hogy majdnem hivatalos fanklubbja is van. Lám, nem mind hülye, aki sokszáz évesen is iskolába jár...Limitált példányszámban bár, de léteznek. Ha nagy leszek, kapnak rezervátumot.
Nyakkendős Úr is felkerül tehát az "optimista diák vagyok- avagy oázisok az oktatás sivatagában" nevezetű listámra:
2. Nyakkendős Úr