Újabban Szombathely utcáit rovom rendületlenül, újra meg újra egy hatalmas "T" betűvel a fejem felett. Csak megyek körbe-körbe, mint aki a Sárgaházból szökött meg, és azt hiszi, hogy elmenekülhet bármi elől is. Ja, hogy miként keveredtem Szombathelynek egyáltalán a környékére? Fogalmam sincs. Nem is fontos.

Amikor T, mint tiloson megyek át, mert nem figyelek, amikor T-tiltakozom az oktató jogos feddése miatt, amikor T-tele lesz a szívem sós könnyekkel és legszívesebben T-toporzékolnék, hogy ennyire T-töketlen, T-tökéletlen, T-tisztahülye vagyok és csak mindannyian éljük T-túl ezt az egészet, hogy nekem autót kell vezetnem.... És amikor már ordítok a harmincas, hagymaszagú sovinisztával, hogy igen, elcseszT-te-tem, Tete seggfej, de mindenki látja, hogy egy b@szomnagy "T" virít a fejem felett........!

És akkor leesett. Le bizony. Nem tudtam, én aki sminktükör által homályosan látok, főleg magamat, hogy az életben, ahogy jövök-megyek, beszélek, "élek", (nem) boldogulok, keresem a helyem, az utam, vagy csak egy utat, ami egy jó helyre visz, szóval hogy mindig, mindenütt cipelem magamon a dögnehéz keresztet, ami éjjel és korlátozott látási viszonyok között is megfelelően tájékoztatja a többi életben jobbra-balra közlekedőt, hogy bizony tanuló (élet)vezető jön velük szemben....

Tipikusan egy alkalmas ember vagyok. Évente egyszer sportolok, mert szentül hiszem, hogy az évi egyszeri az rendszeresnek számít... Emellett egyszer eszem gyümölcsöt még mindig az egészséges életmód jegyében, egyszer takarítok (egy tökéletes világban), és nagyon úgy fest a helyzet, hogy egyszer élek. De ha mindig csak egy alkalom jut, egy-egy boldog perc, néhány ágy alól kipiszkál porcicányi impressziója az álmoknak, és a boldogságból is hiányzik a rendszeresség, akkor hogyan tanulható?!

A tanuláshoz rendszeresség kell. És nem árt némi tehetség. Van, aki megörökli a boldogságot, mintha matek tanár lenne az anyukája. Úgy könnyű. Magántanár sem kell.

Az ember mindig azon imádkozik, hogy Istenem, csak ne a saját káromon kelljen megtanulni, tanulj tinó, ökör lesz belőled, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag.... De ez vajon működik tovább akkor is, amikor könnyfakasztó lírákat vonítva ballagunk ki bokáig díszben a szeretett-utált iskolából? Nem esünk messze az alma-materünk fájától?

És akinek mindig csak rossz tanár jutott, és munkás volt a tanulás, vajon az életben ez vár? Nem szakad meg a tanár-pech sorozat? Egyszer, régen átment előttem egy fekete macska az iskola udvarán? Vagy nem fogtam meg a gombomat, amikor az igazgatót láttam? A felelést is ritkán úsztam meg, az osztálytársak sem szerettek... Őrült szerencse, hogy nem csábított a félkarú rabló, mert úgy megkopasztott volna, hogy a csehó bögyös-faros-tehenes-talpas pultos menyecskéje Hohes C-t rikkantott volna a Máriótól (har)mó(ni)kázó körülfalazott füstfelhő "cociálisan" túlképzett atmoszférájába.

De vajon van még remény? Lesz valaha jó tanárom? Vagy már mindig a harag marad a tanácsadóm és a nagy vad helyett is csak bakot lövök majd?

Mert fontos. Kell. Muszáj. Kell legyen egy ember, egy eszme, egy cél, ami vezet. És lehetőleg előre. Nem hátrafelé. És nem kéne mindig körbe-körbe menni. Unalmas és fárasztó. Mindenkinek az. Talán majd egyszer valaki megtanít.... Talán épp egy rossz tanár. Egy félkarú. Féleszű.

Meg kell tanulnom megállni. A 2 (azaz kettő) darab 37-es lábamon. Azon a talpalatnyi helyen, ahol minden eldől életem súlya alatt. Ki kéne húznom magam. Bíznom kéne. Adnom kéne. Bár, amíg ezeket a sorokat sem olvassa senki, addig nem tudom, kinek....

De akárhogy is, még ha nem is piszkálgatja senki a gondolataival az én lelki öklendezésemet, amit néha leküldök a lelkes író-olvasók cyber-wécé csészéjén, én azért csak írok.

Nem neked.

Magamnak.

Ebből tanulok.

"T"